Talán tényleg voltak világok, amelyekből hiányzott a bűnbocsánat – ezért elpusztultak, hogy egy új forma, egy új minőség jöjjön létre belőlük. Létrejött, pergett a megújult idő, meg vele együtt a történelem. És a bűnöket megbocsátották, mert lassan nem maradt nemzedék, amelyik tisztában lett volna a szenvedés valódi tulajdonságával.
„A Szécsényből elhurcolt három éves Klein Tomi és édesanyja, Dr. Klein Sándorné Auschwitzban haltak meg.” Ez egy történeti tény, amely búvópatakként csörgedezett az 1944-45-ös évekből a XXI. századba – miközben szépen lassan elvesztette valódi mögöttes tartalmát. Nem azért, mert a mondat egyes elemei mára ismeretlenek lettek, hanem azért, mert a mondathoz – az ilyen fajta mondatokhoz általában – fűződő emocionális kötődésünk elkopott. Ma mindez nem történeti tény csupán, hanem elsősorban és legfőképpen: információ, amely a különböző indíttatásokból fakadó kutatások tárgya lehet, s ettől észrevétlenül és talán paradox módon egyre távolibb, homályosabb lesz. A vizsgálat már nem a kis Klein Tomiról és nem az édesanyjáról szól, hanem egy hatvan éve véget ért háborúról, egy népről – nevezetesen a zsidóságról és a gonoszról, mint morális kérdésről. Auschwitz és az ott lemészárolt temérdek lélek emléke a modern kor mitológiája lett. Lehet tőle borzongani vagy róla beszélni, hinni, morbid tréfákat csinálni – de lehet akár tagadni is. Mint az ókor tette az Olümposszal és az ott lakó istenekkel, akiket a dinamikusan terjeszkedő kereszténység szorított ki a mindennapiság szintjéről és tette őket először kérdésessé, majd értelmetlenné, végül a múlt allegóriájává. A Klein-család elpusztításának, vagy a holokauszt tényének emlékét ugyan az a mesterséges prüdéria száműzi mindennapjainkból, mint amely mindennapjaink hamis Auschwitz-képe fölött őrködik. Ez az a prüdéria, amely haláltábor-kirándulásokat szervez Lengyelországba; amelyik Nobel-díjat ad zsidó szenvedéstörténetekről szóló regényeknek; amelyik tolerálja a másságot, amelyik észrevétlen átsiklik elismert személyek antiszemitizmusán; ez az a prüdéria, amely ebédlőasztalánál tűri az rasszista vicceket, amely értetlenül nézi a világ eseményeit – amely a hírekből értesül. És ez a prüdéria volt az, amelyik szánakozón figyelve a szécsényi deportálásokat, Klein Tomit a hajnali kakasszóra kelve elfelejtette és soha nem is kívánta felidézni jó emlékezetébe. Klein Tomi tüskére nyírt hajával, pici, vajszínű ingecskéjével, szandáljával és a jövőben bizakodó ártatlan gyerek tekintetével együtt elhamvadt egy kemencében. Áldott legyen az emléke!
Lassan eltűnik egy nemzedék, amelyik tisztában van a szenvedés valódi tulajdonságával. Mert a szenvedés nem pusztán fájdalom. Több annál. A szenvedés és félelem nem választhatóak el egymástól. Hogy milyen viszonyban állnak egymással? Mindegy! – legfőképpen akkor, ha az ember benne él. Mondjuk annak, akit meztelenre vetkőztetve, perceken át lökdösnek a hideg őszben, majd egy égő gödör előtt tarkón lőnek. Mondjuk annak, aki még életében szörnyethal, mert látja, ahogy ezt teszik másokkal, vagy teszik a családjával. Lassan eltűnik egy nemzedék, amelyik testközelből érezhette a szenvedést magát. Ez nem azt jelenti feltétlenül, hogy a nemzedék minden tagja szenvedett, hanem csak azt, hogy része volt benne: kinek, milyen. Volt aki adta és volt, aki kapta – miközben volt olyan is, aki kívülállóként döbbenettel, elborzadva, bujkálva és passzívan figyelte őket. Ez utóbbi volt az, aki közemberként hallgatott, aki katonaként teljesített, aki utólag elmagyarázta. Ő volt a polgár – aki Klein Tomival együtt szállt a sírba –, de föltámadott és újult erővel kiabálja a prüdéria diadalát, míg a Klein-család két tagja örök álmát alussza egy jobb, igazságosabb világban.
1934-ben megjelent könyvében Márai Sándor a következőket írja: „Mert a világ, amelyben éltem, maga sem hitt többé a »béké«-ben, sem a gyógyulásban. A megriadt kispolgár szűkölt mindenfelé a világban, s nem is akart mást, csak prolongálni és alkudozni. Az élet tájait baljós világítás hatotta át. […] Az osztály, amelybe születtem, összemosódik a feltörő osztályokkal; kultúrájának szintje az utolsó húsz esztendőben ijesztően zuhant, a civilizált ember igényérzete kihalóban. Az eszmények, amelyekben hinni tanultam, mint megvetett ócskaságok kerülnek nap mint nap szemétdombra; a nyájösztön rémuralma terjed el az egykori civilizáció óriási területei fölött.” (Egy polgár vallomásai).
Mi a polgár fogalma, amelyet Márai 1934-ben már csak mint kispolgár vél megtalálni a világban? A polgár először is minden tekintetben szabad, de ez a szabadsága csak törvényes keretek között képzelhető el, és ennek gyakorlásában nem befolyásolhatja mások érdekeit. Másodszor, a polgár magántulajdonnal rendelkezik, amely része egy nagyobb konstelláció – nevezetesen az állam – egészének. Ez a tulajdon lehet alapja azon kiváltságának, miszerint sem gondolataiban, sem pedig hitében nem befolyásolható. 1920 őszén (a numerus clausus-szal) a XX. századi magyar polgárság egy olyan úton indult el, amelynek már 1945 tavaszán a végére ért. Nem volt hosszú az út, de annál rögösebb, dicstelenebb – és a végállomás: a majdnem totális megsemmisülés. Ami utána maradt: szégyen, zavar, kiábrándultság, önmardosás, magyarázkodás, felejtés. (Amikor Bajor Gizi férje, a sikeres főorvos 1948-ban egy délutáni órában magába fecskendezte a túladagolt morfiumot, nem remélte, hogy megéri a másnapot. Később az őt meglátogató Márainak csak annyit mondott: Féltem. A gondolkodó elmét nagyon túlterhelte a XX. század.)
Nem az antiszemitizmus okozta a polgárság eltűnését. Ennek több oka is volt. Egyrészről, a polgárság mint olyan nem volt antiszemita. Ennek is két oka volt: az egyik, hogy tagjai között jelentős mennyiségű zsidó volt; a másik, hogy éppen ezért az asszimilálódott (neológ) zsidó kultúra része lett a polgári világnak. Másrészről, a polgárság mint olyan nem volt filoszemita. A polgárság öndefiníciója nem teremt alapot az ilyen jellegű másság deklarálására. Jogállása pusztán csak morális különbségtételre jogosítja – annak eldöntésére, hogy valami jó vagy rossz, de ezt is csak a tulajdonviszonyok és gazdasági érdekek mezsgyéjén. Furcsa, görbe tükröt tartott a holokauszt története mindennek, hiszen az úgynevezett polgárság pont ezen érdekek alapján tágította ki jogkörét.
Amikor az 1939-es második zsidótörvény 1. §.-a kimondja: „A jelen törvény alkalmazása szempontjából zsidónak kell tekinteni azt, aki ő maga, vagy akinek legalább egyik szülője, vagy akinek nagyszülői közül legalább kettő a jelen törtvényhatálybalépésekor az izraelita hitfelekezet tagja, vagy a jelen törvény hatálybalépése lőtt az izraelita hitfelekezet tagja volt, úgy szintén a felsoroltakon a jelen törvény hatálybalépése után született ivadéka”, és a polgárok némák maradnak (Máraival szólva: „...bűnös minden magyar, aki megmarad helyén ezidőben...”) vagy rosszabb esetben helyeslően bólintanak, pontosan saját értékrendük fölött törtek pálcát. A polgár-fogalom nem bővíthető ki úgy mint „zsidó-polgár” vagy „keresztény-polgár”, mivel ezek önellentmondások, helyette helyesebb lett volna a „magyar polgár” és „zsidó vagy keresztény ember” használata. Sok ártatlan ember élete múlott volna ezen a felismerésen. Voltak – mert tagadhatatlanul voltak – olyanok, akik végiggondolva mindezt menteni próbálták polgártársaik életét. Ők voltak az igazi polgárok, és talán még azok lettek azzá, akiknek ezt az értéket valahogyan tovább adták. A többség azonban behunyt szemmel és süket fülekkel „tette a dolgát”, hogy később a túlélési ösztönre hivatkozva menthesse tétlenségét.
Lassan eltűnik egy nemzedék, amelyik testközelből érezhette a szenvedést magát. Helyét mára egy új, önimádó és sikerorientált generáció vette át, amelyik számítógépes játékokból és filmekből véli „ismerni” az erőszakos halál valódi természetét. Ez a nemzedék bátor, nem fél semmitől.
Van mitől tartania megint a világnak.
