In Our Time

Istvánnak túl sok könyve tűnt el az elmúlt időben, mert – mondják – könyvet lopni semszégyen… Ezt megelégelve elballagott egy pecsétkészítő mesterhez a pesti belvárosban, hogy magának „Ex Libris…” stemplit készíttessen. A kirakatban látott is egyet, így bátran belépett, hogy a magáét is megrendelje. Köszönt illedelmesen (ez neki balga szokása még ma is), és elmondta, mi járatban van, hogy neki egy „Ex Libris…” pecsétlő kellene, amelyiken a saját neve áll, meg, hogy jó neki az olyan, amilyent kint látott a kirakatban. A boltos nézett rá vissza bárgyú tehénszemekkel, mert ő az ilyen idegen beszédet nem szívelte, s kérte Istvánunkat, hogy ha magyarul mondaná mit akar, azt ő jónéven venné, s tán teljesíteni is módjában állana. Így azután barátunk angyali türelemmel megismételte a mondottakat, hogy néki olyan pecsétlőre volna olthatatlan szüksége, amelyen az áll, hogy „Ex Libris […] István”, ha lehetne… A boltos – talán mert érezte, hogy gyenge szellemű emberrel áll szemben – nem veszítette el Istentől kapott nyugalmát, s megpróbálta kibogozni ezt a kuszaságot: „Amilyen a kirakatban van? Mi van rajta?” Mondja neki István: „Hát ’Ex Libris Gerscher Jenő’, de nekem olyan kell, hogy az én nevem álljon a végén.” A boltos kicsit bátortalanul felnyitotta a pultot és a kirakathoz lépett. „Á, szóval ez! Értem!” Püffedt arcán büszkeség és megértés tükröződött: „Maga ugyan ettől a cégtől jött! Miért nem ezzel kezdte?! Helyes: a cég és a maga neve. Hogy hívják, mondja mégegyszer!”

Ahogy István kilépett az üzletből, a pecsétkészítő mester bódult megbocsátással pillantott utána a denaturáltszesz szagból, miközben azon tűnődött, hogy minek küldenek ilyen pipogya alakot céges pecsétet rendelni, meg azon, hogy akkor ennek a szerencsétlennek, vagy Gerscher Jenőnek a nevére állítsa-e ki az Ex Libris számláját. Ebben az országban semmi és senki sincs a helyén.

Sirályok

Jó volt állni és várni a hidegben, amíg a madarak ide-oda szálldostak; drótról drótra, korlátról korlátra, visítva, perlekedve egymással. Kamaszként sokat ácsorogtam a jéghideg parton és néztem, ahogy a robosztus vasstéghez dermedt uszályok fölött sirályok keringenek, rászállnak, majd kis idő múlva ismét a levegőbe emelkednek. Olyan ez, mint a dunai hordalék, amely mocskával körülfolyja a hajókat, néha el-elakadva a vastag kötélsodronyokban, de ha az ember másnap visszamegy, már nem ugyanazt találja ott.

Sok képet csináltam a sirályokról, a mozgásukról, meg ahogy a korláton ülve gubbasztanak a délutáni metsző, hideg szélben. Egyike-másika akkora, mint egy griffmadár; amikor aztán ezek a korlátra telepszenek a többi alatt meginog a drótkötél – ilyenkor ostobán verdesnek, hogy visszanyerjék az egyensúlyukat, de sosem néznek arra, aki megzavarta őket.

Sunyi népség a sirály.

Solnay Dénes, Sirályok, 2006. november, Buda

(18) Tizennyolcadik jegyzet

(... a tizennyolc a szerencseszámom volt, de azt hiszem, hogy ez ma már mindegy. Az óvodában egy vasutas tárcsa volt a jelem, az általános iskola alsó tagozatában pedig tizennyolcadik voltam a névsorban. Amikor megtanultam a számokat a tizennyolc valamiért az óvodai bakter-tárcsára emlékeztetett, meg az iskolavégi bizonyítványosztás dátumára, így magamban elhatároztam, hogy ez a szám csak jó lehet – összeköti a múltat a jövővel. Később, az első könyveimet, a BBC kiadásában megjelent Shakespeare-kötetek darabjait is tizennyolc forintért vettem, amit akkor égi jelnek tekintettem, és nagyon elhibázott következtetéseket vontam le belőle a későbbi pályámat illetően…

Mára valahogy kifulladt bennem az ilyen ostoba számmisztika. Ez is csak egy olyan szám, mint bármelyik másik, néha szerencsés, néha nem – már nem érdekel. Nem hiszek a számokban és a szerencsében sem.

Ma, tizennyolcadikán sajog a bokám… ez az, ami biztosan van, no meg persze én is, hisz sajgok. Ember-érv.)

Reccs...

Talán végre el kéne fogadnom, hogy nem vagyok már fiatal. Sem a testem, sem a lelkem nincs berendezkedve hirtelen jött viszontagságokra, sokat próbált izületeimet nem kínozhatom a végtelenségig. A fizikumommal még nincs baj, erőm még lenne a sporthoz, de talán egy másik terepen kevesebb megpróbáltatás érne. Vagy akkor az már nem is lenne izgalmas? Kit érdekel az, amiben nincs valami olyan, ami túlmutat az ember saját lehetőségein, ami meghaladja a tűrőképességét?

Nem, ez is csak virtuskodás, de most a testem alulmaradt, és még csak nem is haragudhatok rá. Elmúltam harminchat, nem bánhatok kedvem szerint magammal – végül is, mire számítottam? Az akarásnak is meg vannak a korlátai.

Azért mégsem olyan rossz a helyzet. Végigment. Semmi sem volt, tét nélkül való gyakorlás, mégis végigment szakadt bokaszalaggal is. Az akarat még nem öregedett, sőt! Az öregséggel jön csak meg igazán, hogy később észrevétlenül aggkori szamársággá váljék.

Koraöregkori győzelem? Ki fölött?

Lánchíd

Vagy fekete, vagy fehér; vagy árnyékos, vagy napsütötte. Ezen túl meg rohad a világ, szétkorhadtak tartópillérjei.

Solnay Dénes, Lánchíd, 2006. november 15. 14:36, Pestről Budára

Éjfélkor, 2006. november 13-14. [23:53-0:48]

Milyen kár, hogy az egészséges psziché képtelen magát kívülállóként vizsgálni. Mint a rétisas, amelyik hosszan lebeg kiszemelt áldozata fölött, vagy főnix-madár, az egyiptomi Bennu, hogy szilárd ponton álljon az ítélet – úgy venné szemügyre a józan ítélőképesség önmagát. Res extensa és belső megtapasztalás.

Csöpög a konyhai csap. Ütemesen és idegesítően pereg a víz a fém mosogatótálcába; hangja összeolvad a falióra kattogásával. Őrjítő zenebona az éjféli csöndben. Hemingway-t olvasok, a Vándorünnepet, a lámpa fénye éppen megvilágítja a széttárt könyv lapjait. Kint az utcán autó hajt el, motorja üvölt, ahogy kapaszkodik a hegyre. Reflektorok fénye szalad végig a könyvespolcon a hátam mögött, aztán sötétség és csönd lesz.

Nagyon jó dolog Hemingway-t olvasni ősszel, mert könnyebb megérteni az írásait átszövő halál jelentését. A Vándorünnep viszont inkább nyári, vagy tavaszi olvasmány, de ha az emberre rátör ősszel a rosszkedv, akkor éppenséggel ezzel is olthatja magában a természetes halálszomjat.

Talán valóban igaz, hogy kinek-kinek a saját generációjában kellene keresnie a művészi megnyilatkozásokat, mert az elvont gondolkodás igazi megértését csak a maga korában sajátíthatja el – ahogy ezt Gertrude Stern pedzegette Hemingway-nek Párizsban. Persze nem kell feltétlenül túlzott elvárásokat támasztani a magunk korosztályával szemben, hiszen gyakran az elvontnak tűnő gondolatok mögött olyan közhelyek rejteznek, melyeket később, más generációk, más értelmezők mosolyogva dobnak félre. Az, hogy valami időtálló, természetszerűleg csak az idővel bizonyítható; azzal, ahogy nemzedékek sora próbálja kiolvasni belőle a maga problémáira adott válaszokat, vagy érzi éppenséggel provokatív kérdésföltevésnek.

(„génération perdue”, és a többiek? Mi talán azok vagyunk? A nagyszüleink generációja nem veszett el – vagy meghalt, vagy túlélt legalább egy világégést, de tudták, hogy hol a helyük. Aztán jöttek a szüleink, de őket már megzavarta az elődök kérlelhetetlen és ösztönös élnivágyása, ezért egyfolytában az elveszettségről álmodoztak. Legtöbbjük megtagadta a családi rítus minden formáját, hogy mesterségesen kiüresített életterét műanyag, „komfortos” és nagymértékben deszakralizált mindennapisággal töltse fel.)

No persze, senki sem lehet próféta a maga hazájában; ehelyett ugyanazt az utat kell bejárnia minden gondolkodó elmének térben és időben, mint amelyet Jónásnak kellett, hogy aztán az élettől megcsömörlötten, gutaütötten és az isteni igazságtalanságtól lesújtottan üljön egy szobában – ahogy Nietzsche tette –, és a jótékony katatónia labirintusában piheghessen élete alkonyán. Ilyenkor talán még ott köröz a főnix-madár, még legbelül ott van a res cogitans.

Tizennegyedik jegyzet

Nincsen olyan erős fájdalom, mint amilyet magunknak tudunk okozni. Ha készakarva tesszük, akkor csak önámítás az egész, de ha ügyetlenségből, vagy a kellő körültekintés hiánya miatt, akkor jobban fáj, mint bármi más. Hódoljunk a keleti gondolkodásnak! Akkor megóvhatjuk magunkat a vágyakozásaink által okozott gyötrelmektől! Ne szeressünk semmit, mert minden elveszthető, ami megszerezhető, vagy amit megszerzettnek vélünk. A világ, mint egy kivénhedt szajha, nevetségesen torz eltökéltséggel kelleti magát, hogy ábrándos naivitásunknak úgy tűnjék, mintha tények vennék körül, hisz érzékszerveink állandó kapcsolatban állnak velük, de a valóság ennél sokkal egyszerűbb. Az érzékek egy életen keresztül próbálják elhitetni a szellemmel, hogy minden külső dolog tapasztalati úton megismerhető, aztán jön a valódi belső megtapasztalás és rájövünk, hogy nem létezik semmi, minden csak imitáció, minden csak belőlünk és a vágyainkból ered. Szellemünk e földi periódusában a hazugságok kimeríthetetlen tárházában vesztegel, hogy aztán egy megálmodott üdvözülés (vagy éppen pokolra jutás) víziójával gazdagabban hunyjon ki végérvényesen, mint egy magába roskadt, kiégett csillag.

Ragaszkodni valamihez csak az érzékszerveinken keresztül tudunk egy olyan világban, ahol maga a világ sem képes megállni önmagában, csak egy másik szellem, egy Világlélek erős vagy reszketeg tenyerében, egy üres és buta – mint a vásári-bohócok ripacskodása – magamutogatásban; így ragaszkodásunk nem lehet más, mint önmagunk, vagy önigazolásunk szánalmas karikatúrája. Az akarat nem elég, ha nincs mögötte az anyag, amely kénye-kedve szerint mutat szamárfület minden jónak, amit elképzelni képesek vagyunk, vagy ami egyáltalán bekövetkezhet. Akarni valamit: a vágyak határtalan túlburjánzása; és ezek többnyire nincsenek összhangban a szellem teherbírásával. Mint egy kifakadt kelés, ahogy mocskos, csatornaszagú tartalma végigcsorog a testen, úgy folyik ki az akarva-szeretés a lélek külső szefiráján. Végigcsorog a vékony hártyán, behálózva, ahogy testet az erek, aztán összeroppantja az egész gubót, mint kígyó a tojást. A fájdalom erős, a szabadulás kiábrándító.

Skizofrén

Ma délután találkoztam saját magammal a Kecskeméti utcában. Jöttem szemben az utcán, és rendkívül törődöttnek látszódtam. Meg is állapítottam, hogy nagyon rosszul nézek ki, de aztán megnyugtattam magam, hogy legalább szellemileg minden a legnagyobb rendben. Mondtam is magamnak: Hé öreg, elég pocsékul nézel ki! Én itten nem sétáltatnám a hullámat! Belém kötöttem. Nagyon irritáló voltam, ez nem vitás. A falhoz húzódtam óvatosan, mint egy döglődő patkány és ott próbáltam előlem menekülni. Az izmaim megfeszültek, a kezem ökölbe szorult, és magabiztosan figyeltem a meghunyászkodásomat. Na mi van kispajtás? Húzzál már el innen! Virtuskodtam – míg a másik szűkölt, hogy lássam, milyen bátor vagyok. Az egész csak egy pillanat volt, egy fél perc se talán. Szavakban már én vagyok az erősebb nálam.

Velem

Esik a hó, és én lassan egy hete itthon gubbasztok. Borzasztó ez a bezártság. Eszembe jut, amikor húsz évvel ezelőtt szüleimmel Velemben töltöttük a telet; először az alkotóházban, később átmentünk egy falubeli parasztházba. Nagyon szép volt, kint derékig ért a hó, bent pedig a háziak kemencében kenyeret sütöttek – a sparhelten meg egy nagy kondér csülköskáposzta böstörgött. A hosszú, lankás kertben almafa állt, vagy három is; a téli almák ott csüngtek rajtuk összeaszva, jégburokban. Le is szedtem belőlük párat, de mikor végre felolvadtak, olyan volt az ízük, mint a liszté. Apám egyik este kerített valahonnét egy lovasszánt, amivel messze kimentünk a határ felé; szegény állatok panaszosan nyihogtak, meg prüszköltek az erőlködéstől, mert a nehéz faszánkó rendre megfeneklett a méteres hóban. Ültünk a dohos, vászonszagú sátorponyvák alatt, hallgattuk a busafejű, kapatos kocsis szitkozódását és néztük a téli éjszakai égbolt csillagképeit. Többre nem is igen emlékszem, csak a szikrázó havas tájra, a farkasüvöltő hidegre és a temérdek ragyogó csillagra. Kicsit olyan volt ez, mint amikor a hazafelé tartó Baradlay Ödön átvágott a Szmolenszk és Orsa közti térségen – emlékszem, ez akkor is az eszemben volt, de farkasokkal ott még nem találkoztam.