Két térbeli pont, vagy test, amelyek különböző tehetetlenségi rendszerben vannak, illetve mozognak, rendelkeznek saját idővel, amelyet a teljes rendszer idejéhez kell számítani – írta Albert Einstein 1905 áprilisában beadott doktori disszertációjában. Ez azt jelenti, hogy föltételezzük: létezik egy mindenek fölött álló konstelláció, amelyben az említett inerciák „realtíve” autonóm módon elhelyezhetők és értelmezhetők.
Este van, ülök az autóban és hazafelé hajtok. Fáradt vagyok, ég a szemem a vezetéstől. A rádióból Bach h-moll miséje szól. Jól illik a h-moll mise az erdei kanyarokhoz, a mátrai csendhez, a magányhoz. Azt hiszem, Bach amúgy is jól illik mindenhez, vele nem nehéz jól éreznie magát az embernek. A kocsi mögé kötött üres lószállító néha nagyot ránt a kisbuszon, máskor meg becsúszik a kanyarba. A fordulóból kiérve egy picit fékezek, hogy ne sodródjon ki a hatalmas tömeg, de ne is csússzunk tovább. Ilyenkor kigyullad a féklámpa, az utánfutó oldalát piros fény világítja meg, aztán megint teljes sötétség lesz mögöttem, semmi sem látszik a tükörben. Az órára nézek, 18:34. Hirtelen nagyot lendül a busz, az utánfutó megbicskázik, a gyomrom egy pillanatra összeszorul. Megijedek, de csak egy másodpercre, ameddig úgy érzem, hogy az egész „szerelvénnyel” együtt mindjárt az erdőbe hajtok… „Credo in unum Deum, Patrem omnipotentem”
húgom hív telefonon, hogy nincs-e bajom. Mondom: nincs, minden rendben. Mögöttem piros fény, már „factorem coeli et terrae, visibilium omnium et invisibilium”, egy újabb kanyar, szemből távolsági busz… Minden rendben, mi lenne már?!
Gondolat, tett, szó – mind Isten hatalmas, kiterjesztett szárnyai alól.
