… mint Füst Milán I.

„Halottak: Isten különös teremtményei.”

Úgy képzeltem, hogy amikor nagyapám meghalt és én kilenc évesen otthon feküdtem betegen, lázasan, akkor ő beült megint a vadászgépébe és felszállt, áttörte a földi gravitációt, a külső szférákat, a naprendszert, a galaxist, és csak repült-repült – és repül mind a mai napig – iszonyatos sebességgel a világmindenségben, a nem-múló végtelenben az üvegtetős vadászgépén, és néz ámuló tekintettel a mozdulatlan csillagködökbe, az ürességbe, miközben folyvást csak ránk gondol, akikben újjászületett.

„Hát nem elég szórakozás maga, az, hogy élek? – Az emberek ezt mily gyakran elfelejtik rosszkedvükben.”

Solnay Dénes, akikben..., 2007. január 28.

Ecseri

Tér az, amit magam köré teremtek, és amiben ezáltal valamilyen módon érzem magam, amiben tudatosan vagyok. Időtlen dolog ez, nem feltételez semmifajta rohanást, kapkodást, hogy ekkorra, meg akkorra; nem időzít és nem vesz el az időből, hanem mindentől függetlenül önállóságot teremt és felelősséget a kialakított térséggel szemben. Az én terem nem lehet démokritoszi „üres“, vagy „semmi“, de lehet „határtalan“, sőt, talán határtalannak is kell lennie, hogy elveszettnek, magányosnak érezhessem magam benne, vagy ostobának, ha épp ahhoz van kedvem. 

Reggel korán keltem, hogy kedvemre elpiszmoghassak a piacon régi dolgokra vadászva. Találtam is hamar egy múltszázadi dohányzóasztalt, megalkudtam az árussal és már vittem is az autóhoz, aztán vissza megint, hogy a szódásüvegek és régi cigarettatárcák között turkálva valami kincsre leljek. Volt ott harmincöt éves Kossuth, meg mezítlábas Fecske is egy bontatlan paklival, és szivardoboz temérdek, fém és papír egyaránt. Kis idő elteltével már az árusokat néztem inkább, mert a sok kacat között ők az igazán érdekesek, ahogy otthonosan mozogva a szétdobált, kirakott, kiállított lomok között kedélyesen üvöltenek egymással, vagy harsányan röhögnek ízléstelen vicceiken, ordenáré kiszólásaikon. 

Egy lámpára kezdtem alkudozni, a fiatal gyerek meg ordítva hívta az apját; jött is egy bumfordi figura, barna kordnadrágban, pörge kalappal a fején és mondja, hogy igazából a lámpát a feleségének vette, mert ilyen több nincs itt a piacon, ne is keressek, és nem adná el, ha nem lennék neki végtelenül szimpatikus, de az vagyok, meg fiatal is, kell hát egy ilyen állólámpa a lakásba, úgyhogy megválik tőle, de csak nehéz szívvel, és lássam csak, kivel hozott össze a sors, basszam meg, de neki a szíve akkora, hogy ad egy lámpaernyőt is hozzá, és ennek csak huszonöt így az ára, csak a felesége meg ne tudja… Én meg ott álltam egy kornyadt lámpával, meg egy meglehetősen „gatya“ lámpabúrával és az édesanyjába kívántam ezt a tenyérbemászó, tőről metszett tahót, de csak vigyorogtam, és a gyakorlatlan vevők modorában közöltem vele, hogy még gondolkodom a dolgon, és teszek is egy kört, aztán „majd meglátjuk“. Szegény anyám, otthon csuklott keményen…

Kimenekültem a piacról, beültem az autóba és a kávézóba hajtottam, hogy megszabaduljak az asztaltól.

A kávézó még zárva volt, csak a szakács volt bent. Adott avokádó-krémet, meg pirítóst, és kaptam tőle egy pohár narancslevet is, így aztán a hatalmas üvegablak mögül nézve a korcsolyázókat, megreggeliztem. Minden rendben volt már, nem volt lámpám, de volt finom reggelim, meg friss újságom az evés utánra.

Városfal

Füst száll fölfelé az elszívó irányába, meg-megtörve, kanyarogva, apró örvényekben, majd szétpukkanva, megint összevisszaságban egészen a rácsig. Mint a Sziklamecset szuffitáján az akantuszlevél, meg a csavarodó indák a boltívig, úgy hajtja a meleg fölfelé a fehér, szabálytalan füstoszlopot a porcsomós elszívórács sziszegő kürtőjébe. De hiába, lassan mindent beterít a pipa illata, rátelepszik az asztalokra, bekúszik a hajszálak közé, beissza magát a ruhába, a poharakba, a bútorkárpitba. Hideg szódát kortyolok és olyan érzésem van, hogy a buborékokból is az édes füst íze kerül a számban. Gyűrött, színes magazin fekszik előttem a kopott asztalon, halászok, meg tenger, hálók – vergődő halakkal…piros háttér előtt hatalmas fehér betűk, felirat, az ár, ha előfizetés, akkor olcsóbb, tavalyi dátum… Rácseppen a forró kávé, de nem szívja be a fényes papír, csak billeg rajta, ide-oda csorog, aztán megáll egy kis, sima pacában egy kardhal hátuszonya fölött. Az órámra nézek, fél három, lassan indulnom kell. A felhők mögül előbújik a nap és egy fénysugár megvilágítja a szomszéd asztal üveglapját. A falon Monet Impressiója, a levegőben Mandelbrot fraktáljai örvénylenek; én meg a kamerával babrálok, hogy valamit megörökítsek ebből a pillanatból, de aztán meggondolom magam, mert semmitmondó az egész, még nekem sem jelent semmit. Minek? Téma nélkül nincs mit tennem; nincs vele dolgom.

A szauna után letusolok. Állok a jéghideg zuhany alatt és gondolkodom. Vagy inkább emlékezem? A többiek már hideg rosét kortyolgatnak, én még húzom az időt, hogy egy kicsit lehűljek és magam lehessek pár percig. Nem keresem a társaságot, pedig jó lenne beszélgetni egy picit. Mindenki fáradt és ideges, sok a munka, meg a feszültség, de figyelünk egymásra, hogy ne legyen baj. Bámuljuk a kandallóban izzó farönköket, és cserszegi fűszeresre váltunk. Kellemesen hideg, bepárásodik tőle az üvegpohár. Kint koratavaszi meleg van – a tiszta égbolton jól látszik a Göncölszekér. 

Holnap talán sikerül bejutnom a könyvtárba és kivenni néhány jó könyvet, hogy folytathassam a munkát, de az sem baj, ha nem, mert Hemingway-t fordítok, és az mindennél izgalmasabb dolog.

Huszonhatodik jegyzet

Amikor esik, és mondjuk télen „tavasz“ van, és az énekesmadarak döbbenten fújják a magukét – az ember csak áll, figyeli, ahogy a gyapjúkabát szövetein át megnedvesedik a pulóvere, a bőre és a lelke – na akkor nem a legszerencsésebb egyedül lenni, és a múlt jelenvalóságának banális közhelyességén töprengeni. Rügyező természet januárban: éppen olyan csoda, mint örülni az elmúlásnak, vagy remegő kézzel színlelni közönyt, leplezni feldúltságot, mutatni nyugalmat. Semmi sincs rendben, sem múlt, sem jelen – csak a jövő, hisz az még nincs, ott még nem esik, ott még nem fáj a kéz, a láb, a szív, az ízület; a jövő, amiben megfér a remény és a kín, a boldogság és a hínáros magány. A jövő, ami sosem jön el, a jövő, az örök és hasztalan vágyakozás.

Nem tesz jót nekem ez az összezavarodott időjárás. Ha most Caesar lennék, akkor menten megreformálnám a naptárat, „feltámasztanám“ Jézust, tojást festenék vagy éppenséggel akár egy ártatlan bárány vérét kenném a szemöldökfára, hogy a bűneim büntetését – a várakozásért, az ott-maradásért – elkerüljem. Ha most Caesar lennék, már óvakodnék.