Harmincötödik jegyzet

Vastag piros filctollal a monitorom közepére vésem: A világ dolgok és sosem tények összessége! Erektől duzzadó hatalmas ököl folyik ki a képből, hogy iszonytató erővel vágjon álcsúcson, majd egyenként ráfeszülnek a csontos ujjak a gégémre és kiszakítják belőlem a saját, erőtlen hangomat. A hajam tépném, de nincs mivel. Se kezem, se akaratom, amivel új érzékszerveket növeszthetnék, amivel elérhetném, megtapinthatnám a valóságot. Rohadt világ ez, alamuszi patkányokkal teli férges kalitka; az alom ürülékes, ragadós és öntudatos. Mint a légy, úgy köpi be a világ a tényeket a középszerűség ocsmány és kiábrándító egyszerűségével.

Elmerülök a sárban, talán úgy nem leszek maszatos.

...ahol Füst Milánt olvastam

A törzshelyem, ahol Füst Milánt olvastam, és ahol egyedül szeretek ülni, mert besüt rám a nap.

Solnay Dénes, Asztalom, 2007.

... mint Füst Milán III. (töredék)

„– Az asszonyok nem szeretik a bölcseket. – Rendesen a gyors, fürge embereket kedvelik.”

A tárgyakhoz és emberekhez fűződő kapcsolatom már régóta ám-bi-vá-lens, hogy úgy mondjam. Legfőképpen a kényszer szüli ezeket a kötődéseket, bár nyilvánvaló, hogy akadnak közöttük kivételek is. A „meg tudod csinálni”, illetve a „meg tudom csinálni” mondatok és mondatrészek a mindennapos szóhasználatban olyan ’családi hagyomány’ félék, amelyeket megszegni férfiatlan és jószerivel lehetetlen dolog is, hisz ez a „tradíció” ránehezkedik mindenkire, ha kell, ha nem, és felőrli minden ellenállását. Ha valami nincs úgy, az azt jeleni, hogy még nincs úgy, de aminek úgy kell majd lennie, vagy különben … olyan nincs.

[...]

„Ne berzenkedj: kibírod 

/jobb híján/ a jót is.” (G.I.)

...mint Füst Milán II.

„Olyan vagyok, mint anyám, még a jóakaratom is erőszakos.“

Ülök az autóban és a kormányra meredek. A szélvédőt elborította már a pára, rajzolhatnék is rá, de nem teszem; csak bámulok magam elé és várom, hogy elmúljon minden körülöttem. Déjà vu télen, mint akkor, amikor nincs lélegzet, nincs kicsapódás, nincs langyos téli napsütés, de van meleg és szikkasztó kétely, és van süvítő hallgatás, percegés a műszerfal felől – áldott összeomlás: az igazság allegóriája. Igen, függő lettem, és az is maradok. Bejutottam a Kertbe és csodáltam a virágok sokszínűségét, ettem gyümölcsét, ittam tiszta forrásából, de túl soká maradtam tétlen, belefelejtkeztem nagyszerűségébe, miközben mások összetaposták a rózsákat és megették a fákról az érett szemeket. Bent maradtam, de kifelé vágyok; bent maradtam, de itt halok majd meg. Ülök az autóban és a kormányra meredek. Maszatok jelennek meg az oldalüvegen, kígyók, vonalkák, szavak – talán egy „A“, meg felkiáltójel; gondoltafoszlányok szutykos és hazug kivetülései.

Hű, indulnom kéne végre! „Dolgoznom“ kell menni, hogy legyen lágy kenyér, meg tükrös mézeskalács. Ezekre vágytam egész életemben!