Mosómedve

Recseg a hajótest, korhadt eresztékein feltartóztathatatlanul szivárog be a múlandóság felhígult üledéke. Inak, izmok, csontok, izületek – mind megannyi erőszakos ellensége a tudattalan gondolkodásnak. A test figyelmet követel: balra fáj, jobbra sajog, a tüdő levegőért sikít; a rettegés a test melegének poklából figyeli önnön erejét.

Jaj, mennyire nehéz már elviselnem magam!

Negyvenhatodik jegyzet

Egyszerű a képlet: az értékes dolgot az értéktelentől az értéke különbözteti meg. Paradox módon minél értéktelenebb valami, annál jobban ragaszkodunk hozzá, míg az értékeseket nem becsüljük, mert elbizakodottságunkban eleve a magunkénak érezzük. Később aztán kiderülhet, hogy semmi sem értékes (és ez többnyire ki is derül), de addigra már elvesztettük a józan ítélőképességünket, így mérlegelés nélkül állítunk fel elméleteket saját zavarodottságunkra és mentséget a bennünk kialakult értékválságra. 

Az utolsó állapot az, amikor a dolgok értékét az határozza meg, hogy birtoklom-e vagy sem, illetve az, hogy hatással van-e rám, vagy sem.

Negyvennegyedik jegyzet

[Tegnap hatalmasat buktam a motorommal a zuhogó esőben; jó nagyot röpültem és csúsztam a Pasaréti út aszfaltján, de néhány perc „tudat-pihenés“ után folytattam az utamat. Már nevetek az egészen. Lassan olyan vagyok, mint egy akcióhős a film háromnegyedénél, vagy egy emberforma robot, akiből kiállnak a rugók, de még mindig megy előre. Tiszta vicc, ahogy begipszelt csuklóval, szakadt bokával és meglehetősen „ambivalens“ belső tartalommal kergetem Teremtőmet a kísértésbe, vagy kirendelt Őrangyalomat a hiperaktivitásba. Meg nem mondom miért csinálom, de valami hajt előre, aminek még nem tudom az okát. Most viszont törött lengőbordával és néhány méretes vérömlennyel a mellkasomban mutathatok be újabb attrakciókat nem-létező közönségemnek; és ez így megy már több, mint fél éve.]

Kölcsönösség

Hogy elmúlt minden! Az új tavasz, a régi tél, elrohant mellettem minden és én nem is éreztem, hogy megfordult velem az idő, meg a világ is. Pedig fordult az, mind a kettő, mint valami kenetlen, nyikorgó szélkakas; nem észrevétlenül, nem sebtiben, hanem olyan komótos-félén, olyan dermedten lassún, ahogy az óbudai háztetőkön forogtak a bádogfigurák harminc évvel ezelőtt. Most meg itt állok az éjszakai Balaton parton, hallgatom a békazajt, a távoli, vízparti morajlást, az árbócok halk és monoton koccanásait és nem tudom, hogy mi változott meg, csak azt, hogy már semmi sem olyan mint volt, és azt, hogy ez már így is marad. 

A hajó tatjára nem fekszem ki. Ez nálam amolyan elvi kérdés, vagy inkább ösztönös undor. Oda nők szoktak kiterülni, akiket nem érdekel a vitorlázás, csak fekszenek lustán, mint egy gumimatracon és kelletik magukat a napsütésben. Aki a taton elnyúlik, az nem vitorlázik, hanem csak ott van és kész. Ámbár, üldögélni én is szoktam hátamat az árbocrúdnak döntve és nézem a vizet magam előtt – de az szemlélődés, figyelem és gondolkodás összessége, nem holmi unott ringatózás. Ez fontos különbség. Aki kifekszik, az behunyja a szemét és bármire gondolhat, aki viszont nyitott szemmel nézi a vizet, az szükségszerűen asszociál a környezetére. 

Lehet, hogy nincs igazam, de ez egy cseppet sem érdekel. Már hozzászoktam. 

– Kölcsönösség?! Olyan nincs! – nyikorogta sértetten a rozzant szélmalom és egyik lapátjával alaposan tarkón vágta az elcsigázott Don Quijotét.