Mindent szétbombáztak a környéken. Egy részét felújították, a többit viszont úgy hagyták – szétlőve, kilyuggatva, vagy félig rombolva. Tőlem balra egy erkély mögött a fürdőszoba falicsempéje látszik, kilógó betonvasak, mellette íróasztal és könyvespolc. Talán egy tanáré lehetett (legalábbis én erre gondolok), irodalmat tanított a beiruti egyetemen, de mindene odalett, ezért elköltözött innét. A falon valami kép lóg, de túl messze van, nem látom. Olyan, mintha kiharaptak volna egyet a házból, de nem ízlett és otthagyták.
Utcagyerek rohan el mellettem, hatalmas almát rágcsál; apró ujjai feketék a mocsoktól. Visszafordul és elém áll. Vigyorogva néz föl, nézi a kezemben a kamerát. Nincs kedvem lefényképezni sem őt, sem a romot, nem érzem magam elég tapasztaltnak a feladathoz. Megáll, beleharap az almába és vár. Nézi a gépet a kezemben és eligazítja a haját. Úgy teszek, mint aki fényképezni készül, de kevereg a gyomrom az egésztől. Az arcomhoz emelem a keresőt és matatok valamit, aztán leengedem és hamiskásan buta vigyorfélét eresztek el. Megsértődik. Érzi, hogy becsaptam. Áll és vár, de most már dühösen és dacosan. Nincs mese, le kell fényképeznem a kis krampuszt, bármennyire is ellenemre van. Ostoba kép lesz ez egy ostoba embertől, egy kívülállótól, aki csak hiszi, hogy büntetlenül kattogtathat itten. Lefényképezem; hangosat klattyan a masina. Rám sem néz, hanem harap egyet az almából és peckesen elmasíroz mellettem. Elindulok. Száz méterrel később kitörlöm a képet, pedig jól sikerült, nagyonis, de semmi jogom sincs megtartani. Megcsináltam, sikerült, de mégis üres és kegyetlen lett. Ez most nem technikai kérdés.
Tíz perccel később még mindig a gyerekre gondolok, meg arra, hogy vajon mitől volt ilyen vidám. Nem értem ezt az egészet. Beirut fele teljesen ütött-kopott, a másik fele meg gyönyörűen felújított – már-már túlságosan is, de az arcokon semmi különbséget sem érzékelek. Teljesen mindegy, hogy valaki öltönyben, vagy egy lyukas nadrágban sétál az utcán, hogy a legújabb jeeppel, vagy egy kimustrált, harminc éves ronccsal száguldozik a szűk sikátorok között, nyugalom és kiegyensúlyozottság tükröződik az arcán. Érzem, hogy valami nagyon más, mint otthon, de csak szépen lassan kezd derengeni, hogy mi az… mégsem vagyok képes összefoglalni, viszont sokkal jobb kedvre derülök tőle.
***
Leülök a szálloda éttermében és kibámulok fáradtan az ablakon.
Az öreg az autójában, egy kétszázas Mercedes, hó fehér, meg minden, ül és egy csomag salátalevelet tépdes – minden levelet külön-külön, a végeiknél, hogy ne legyen keserű, és rakja ki az ablakon rezzenéstelen arccal a szemetét, miközben kétpofára zabálja a maradékát, a vastag, eres leveleket, és hozzá valami kiflifélét is, meg húst, de lehet, hogy sajtot. Tulajdonképpen undorító amit csinál, de csak nézem, mert ő itt a tulajdonos, övé ez az egész kóceráj, ez a belvárosi szálloda vagy nyolc emelettel és úszómedencével, amit persze bezárt már, mert vendég egy szál sem, de őt ez egy cseppet sem zavarja a salátalegelés közben. Nézem, hogy milyen förtelem ez az egész rágicsálás, nyammogás, hogy milyen kis töpszli figura, kurta, arabos bajuszkával, pók hasával, bokában végződő barna nadrágjával – olyan öreg suttyónak tűnik, pedig valódi föníciai, a görög írás alapjainak megteremtője, a tengerek meghódítója, szóval lenne mire felvágnia – de ő csak a salátát vagdossa, vagdossa kifelé a kétszázas merci ablakán, és néha böffent egyet-egyet a rengeteg zöldségtől. Nézem elborzadva, nézem őt és nézem a halmot; nézem, ahogy saját szállodája elé dobja förtelmes reggelijének maradékát.
Polüphémosz jut eszembe. Hogy miért?