Vérvörös falak

„Szélben hagyott fölkiáltás
ciprusárnya hajladozz." (F. G. Lorca)

Ez is amolyan elírás, mint a Hajnali háztetők; talán a harmadik cím, a harmadik próbálkozás a vérvörös falakra. Sem illat, sem hangok – emlékek csupán bennem, de valóság odakint: forróság, közhelyek nélkül.

Solnay Dénes, Hajnali háztetők, Beirut, 2007

Ötvenkettedik jegyzet

Nem tudok aludni. Hajnali fél három, nem vagyok képes az ágyban maradni, ezért farmert húzok, meg egy kitágult fehér pólót, a kék pulóveremet a nyakam köré csavarom és kisétálok a kertbe. Meleg van, de érzem, hogy a Dunakanyar felöl hűvös esőszagot sodor a gyenge szél. Visszaballagok a konyhába és főzök egy jó erős kávét; fémbögrébe öntöm magasról csorgatva, hogy hűljön közben egy picit, és szokásomtól eltérően még cukrot is szórok bele, hogy ne legyen olyan keserű a szám, ha már ilyen szép hajnalt sikerült kifognom. 

Petitől a születésnapomra Beethoven zongoraszonátáit kaptam meg Sviatoslav Richter előadásában – magamhoz veszem a lejátszóval együtt és visszasétálok a kertbe. Ismerem ezeket a darabokat egy korábbi, 1992-es felvételről. Volt idő, amikor az F-dúr szonátát nagyon szerettem, mindig a Balaton jutott róla az eszembe, meg a vitorlázás. Most is nagyon tetszik, első hallásra nem is fedezek föl különbséget a két előadás között.

A kávésbögre olyan forró, hogy pár perc múlva már képtelen vagyok a kezemben tartani – ez a probléma a fémbögrékkel; magam sem tudom, miért ragaszkodom annyira hozzájuk – ezért leteszem a kerti asztalra; …Allegretto…, hörpintek egyet, a cukros, meleg folyadék végigsiklik a gégémen; újabb esőillat-löket, mögöttem megrezdülnek a leanderbokrok babérszerűen száraz levelei. Pirkad; a napkorongot még nem látom, de szinte már világos van. Bemegyek a könyvemért: Margaret Atwood Pénelopeia; mi tagadás, nekem kicsit erőltetett, de elolvasom, mert baráttól kaptam és barát dolgozott rajta sokat, meg hát nem is hitvány írás vagy ilyesmi, csak nem olyan erős, mint amilyeneket én szeretek. (Most veszem észre az első különbséget: Richter sokkal tisztábban játszik, sokkal pontosabban, mint az Oleg-Kagan-lemezen – picit talán nyugodtabb, ha az ő esetében lehet ilyet mondani…)

Plútó kutya ugatására eszmélek. Elaludtam a padon. Szegény négylábú, bizonyára mehetnéke van – kamaszodik a fickó, nem kárhoztatható, ha nem bírja a bezártságot. Összeszedem a cókmókom és bemegyek a lakásba. A zörgésre Eszter néz föl az ágyában, mint egy megriasztott cickány; hatalmas szemeit álmos tudatlansággal forgatja. Nevetnem kell, de nem akarom fölröhögni – még megsértődne… 

Na, ma sem aludtam sokat, de már egyáltalán nem bánom.

Ötvenegyedik jegyzet

Kibámulnak az üvegablakon. A lámpa zöldre vált, autók húznak el dübörögve, egy busz, hatalmas füstfelhőt eregetve, ahogyan az öreg dízelmotor panaszosan felhörög az indulásnál; motoros és biciklista, gyalogos és futó – mind-mind egyenesen előre, mintha dróton húzná őket valami a végtelenből; mintha tudnák, hogy miért van minden – együgyű akarattal a céltalanságban.

Kifelé bámulnak, nézik az életet tükörképük hátterében. A belső csend hatalmas metronómként kattogva pumpál a fülükben; feszült figyelem a kiüresedő töltekezésben – a levegő óriásbogár-atomjainak cirregése tompítja a hasztalan várakozás őrjítő monotonitását. Szólni kéne tán, vagy szólni vágyni – elmondani bármit, megnyílni és betemetkezni a mondatok alá – megbújni égő csipkebokorban...

 

...feszes nyugalom; a tekintetek csak a végtelenben találkoznak...