Megkésett nyelvóra: Die Frage nach dem Sinn von Sein

„Seiend ist alles, wovon wir reden, was wir meinen, wozu wir uns so und so verhalten, seiend ist auch, was und wie wir selbst sind”. Magamba mélyedek. Az elfüggönyzött szobában ülve maradni volna helyes, de csak sétálok a szék körül körbe-körbe, Zirkel im Beweis egyre beljebb és beljebb. (Dvorak „Újvilág” szimfóniájának Largo tétele illik ide, ha lehet ilyet mondani, vagy talán Kubrick 2001 Űrodüsszeiája, az a jelenet, amikor a hatalmas műhold a Kék Duna keringőre forog pokoli lassúsággal.) Valamikor régen a Margitszigeten a romok körül biciklizve volt ilyen érzésem, de az ördögi volt, circulus vitiosus-fajta, ahol vorausgesetzt minden, ami még nem volt, de amit kimért a Teremtő kinek-kinek a maga faja szerint. Mondom: körben járni; mint Escher-lépcsőjén, vagy „Hamlet-malmán”, fel és le, amíg el nem jutunk a tudat legmélyére, saját poklunk eleven bölcsőjébe. Úgy tartják, az agytörzsből pattan ki minden gyilkos gondolat, s mint valami kóbor, elszabadult szikra, át-áttöri a fölötte elterülő rétegeket, míg a felszínre nem fúrja magát.

Megállok. „Bin ich froh?” Lehetek?

Kínai tea

…egyik talpamat rakom a másik után, szépen lassan; a lábujjaimat a homokba nyomom, miközben az elől lévő sarkammal mindig rátaposok a hátsó lábfejemre, amitől kibillenek egy pillanatra, majd lépek tovább. Semmi sem történik, csak homokszemek szóródnak a megsüllyedt lábnyomok helyére; finoman, szépen visszaperegnek a sarló alakú, vékony gödrökbe. Apró, csillogó kristályok szorulnak a körmök alá, feketére színezve a körömágyat és a köröm alatti rózsaszín réseket. Megfordulok, a bordaizmok megfeszülnek, ahogy a törzsem kifacsarodik a hírtelen mozdulattól. Nem látok semmit! Nyomtalanul eltűntem…

***

Találtam még egy doboz teát, amit Kínából hoztam. Valahogy becsúszhatott a többi kacat mögé a polcon, mert kibírta ezt a három évet bontatlanul. Amikor a kezembe vettem tudtam, hogy semmi baja sem lehet, meg azt is, hogy amikor felbontom, ugyanazt az illatot fogom érezni, amit abban a belvárosi sikátorban éreztem, ahol vettem. Óvatosan feltéptem a papírzacskót és füstös zöldtea illata csapott föl belőle. Olyan szag, mint Pekingben; mint amilyet a Déli Kapu melletti, lampionok között kóválygó pizsamás kínaiakkal zsúfolt hutongban ácsorogva éreztem. Emlékszem, hogy milyen furcsa, néha gyomorforgató volt ez a tömény zsír és füstszag, még azokban, a tehetős turistáknak nyitott pazar teázókban is, ahol végül fillérekért megvettem ezt a csomag füstös, dél-kínai zöldteát.

Ha az ember leönti a hosszú, összesodort leveleket forróvízzel, először feljönnek az edény tetejére, majd lassan elkezdik ereszteni azt a cserzőlé színű folyadékcsíkot, amitől pár perc múlva az egész elszíneződik és megillatosodik, majd lesüllyednek az edény fenekére, szétnyílnak és láthatóvá válik rajtuk az erezet – ilyenkor az átlátszó üvegedény szép, zöldes-barna színűre vált. 

Ez az egész tulajdonképpen iszonyúan unalmas, de íze van, ahogy az életnek is. Aztán elillan...