Üzenet

November elején halt meg. Csak néhány családtag temette; az igazán öreg embereket már kevesen kísérik a sírhoz, végül is mindenki egyedül hal meg, néha magányosan. 

Meleg volt, késő tavaszi meleg, pedig a sírásók a fagyott talajért több pénzt kértek, de nyoma sem volt a dermedt földnek, ragadós sárban tolták a koporsó alatt nyikorgó kordét. 

A rögök úgy kopogtak, akár annak idején, amikor a nővérét temették, habár akkor nem nyílt ki a koporsó, amikor leengedték. Most félrecsúszott a fedele, ő meg visszanézett a ragyogó kék égre, utoljára. Úgy feküdt a koporsóban, mint pár évvel azelőtt a hegyi nyaraló teraszán a kempingágyban, akkor se lehetett tudni, él-e még. Az öregek úgy alszanak, ahogy a holtak fekszenek, nyitott szájjal, hangtalanul, beesett arccal. A gyerekek ilyenkor ösztönösen kikerülik őket. 

A sírhalom sosem árulja el, hogy mekkora ember nyugszik alatta, az a néhány centi csak az élőknek fontos, a holtaknak már nincs méretük. Az akármekkorák örökké fekszenek saját földkupacuk jótékony takarásában. Aztán már úgy sem. 

November elején halt meg. A minap egy üzenetet küldött, hogy már jobban van. Időn túli üzenetet. Megértettük.

Ami nincs most Budán

Gyárnegyed Budán,

ez nem valóság, ott nincs ilyen – mélykék égbolt alatt a nap, éles fények, jobbra kémények és acélcső rengeteg, út szeli át a tájat; balra a vákuum törte tájat fák szegélyezik. 

Mit látok? Honnét a látkép és kié? Ez nem velem történt, máskor egy más-én látta volt a fákat, a hideg, kékbe oltott tájat, a rideg valóságot, a hamisan igazat, egy másik világot– 

ahol az agyonvert magányt a flaszteron olcsó nők vonszolják, mint áldozatát a nyüszítő hiéna, vagy madártávlatból a sziklacsúcsot mászott – körültekint, mint aki látott már ilyet: egyedül állok! Hol itt a szó?! Hol a hang, se égő bokor, se útmutatás; csak várakozás, újra és újra, életek jönnek, lesz aratás, vetés – 
az életem talán sejtszintű tévedés. 

Már nincs Budán gyárnegyed.

még egy levegő

minden igyekezet kevés, amikor a tenger háborog és a hullámok átborulnak a taton, a fej felett, a mindenek felett

talán Noénak kéne lenni, talán csak nem elég átvinni a szerelmet, talán csak vicsorogva kéne a fogunk közt megszűrni az életet – légzés ki-be, ki-be, 

a csipkebokor mellé vágyom, ahol még tűz volt az Isten és nem emésztett fel, ahol még elég volt a kopott ruha, nem is volt más, nem is kellett 

minden igyekezet kevés, hajnali négy óra, sosem alszom el, sosem ébredek, 

köröttem a vízben merülő életek