Gránátalmák

Akiba

Ez nem lehet valóság, nem te és nem is én, 

állok bambán a Sion hegyén, elbocsátásra 

hiába várva, Isten ujja a kőtáblákba vájja a 

bűnöm, már nem bírom, nem is tűröm, hogy 

itt legyél velem – évek óta lehámlottál rólam.

Nem én vagyok

Fent a csillagos égen, 

Fent a Göncöl-szekéren, 

Az emléked megkopott, 

Mint a Tejút, ha felragyog, 

Mögötte a csillagok, ott az 

Üres végtelen, a sima 

Csillagporos égen, 

Már nem vagyok!

Nem én vagyok!

capitoliumi libák

felharsansz hajnalban, 

amikor elmegyek a napkeltével, 

a nedves aszfalton bordás 

lábnyomom rajzol emléket 
a szürke flaszteron, 

ahogy lépek lapítva, sunyin 

lopva az időt, mint akinek 

árnyéka sincsen, mint aki 

régtől itt volt, 

de már nincsen

Spártai

Őszi levelek ropognak a talpam alatt. Minden rendben van addig, amíg nem gondolkodom. Lassan tényleg teljesen megutálom a gondolataimat, inkább elképzelek valakit magam helyett és belehelyezem az életemet. Általa kezdek el új gondolatokat álmodni magamról és arról, hogy mi vagyok: egy tulajdonságok nélküli ember, aki valaki más, mint saját maga.

Azt hiszem, hogy a pszichiátria ezt a skizofrénia klasszikus, de ártalmatlan iskolapéldájának tekintené, viszont nekem ez az önutálat a belső mozgatóm, egyfajta indirekt létbizonyosság, amely támpontot jelent a maszatos valóságban. Ki én, ki más?

Úgy gondolom, az ember életében csak stációk léteznek, és ezek minden esetben halállal végződnek. Ez természetes. A skizofrén viszont folyton meghal és egyre kevésbé van kedve feltámadni. Aztán végül már nem születik újjá, hanem megül a mélyben és úgy pislog onnan a fénybe, mint vak ló a veremben.

A puha, agyagos földbe süpped a cipőm. Minden rendben van. Én nem én vagyok, nem is lehetnék. Én egy normális ember vagyok. Spártai vagyok. Minden spártai hazudik. 

A