nagy kétszínű folyó (2007)

a patakba gázolok a jéghideg víz szinte égeti a lábamat az erek és inak mentén gyenge fájdalom hasít végig a testemen a meder közepén megállok és a sodrást figyelem a nadrágszáram térd fölé hajtom mégis vizes az alja lassan egyre feljebb szívva magában a vizet amíg a sötétkék vászon hozzá nem tapad a combomhoz sárgásvörös bükkfalevelek úsznak sebesen lefelé ahogy elérik a lábamat lassan körbeússzák majd a hátam mögött az örvény lehúzza őket a csillogó fodrozott víztükör alá hosszan nagyon hosszan állok ott és nézek felfelé a forrás irányába ahol még minden tiszta és tudom hogy mögöttem már minden mocskos emberszagú és ihatatlan nincs állat amelyik lentebb inna a patakból amíg én benne állok amíg én itt vagyok a patakban

Requiem két suszterbogárért (2009)

Nem, szó sincs arról, hogy meg akarnék halni! Sőt! Éppen arról van szó, hogy nem, de akkor eszembe jut az a bogár, akire körülbelül egy órával ezelőtt léptem rá véletlenül az utcán, a játszótér melletti park aszfaltján; talán suszterbogár volt, vagy talán inkább suszterbogarak, mert azok rendre összetapadva kószálnak a földön – olyan komikus, velük kapcsolatban mindig eszembe jut a metroszexuális kifejezés, csak másképpen, nem úgy, ahogy hagyományosan érteni szokták, hanem úgy, hogy ezek mindig kétfelé akarnak szaladgálni, hol egyik erősebb, hol a másik akarata érvényesül, hol ide, hol oda, néha megállnak, várnak, aztán megint szaladnak egyenesen, az egyik előre, a másik hátra - hanyatt-homlok; nagyot roppantak a cipőm alatt. Szerintem feltapadtak a talpamra, mert semmi nyomát se láttam a földön az öldöklésemnek, de most, hogy állok kint a Dunaparton és a kamerát piszkálom, eszembe jutnak megint, hogy talán már a cipőtalpamon sincsenek, talán már a többi suszterbogár sem emlékszik rájuk – nyomtalanul eltűntek a világból, én meg itt állok a kamerával és megint azon ügyeskedem, hogy nyomot hagyjak magam után arra az esetre, ha esetleg valami nagyobb dolog eltaposna. Heidegger szerint az exitálás még nem jelenti szükségszerűen a halált, mert a halál csak a felejtéssel következik be, akkor, amikor már a kutya sem emlékszik az emberre, amikor már az emléke sem él, márpedig akkor a bogarak nem haltak meg, mert haláluk a lelkemen szárad még legalább két-három napig. Olyan fura dolog az, ahogy mi emberek a halál utáni dolgokat kezelni próbáljuk! 

Gondolkodtam. Vajon a suszterbogarak most a másvilágon vannak? Van egy bogármennyország, ahonnét fehér fénytől övezve néznek vissza jóságos tekintettel rám, megbocsátóan, hisz nem tudhattam, hogy mit cselekszem – mint egy falusi tisztaszobában Szűz Mária a komód feletti zsánerképről? Vagy a halál utáni létezés csak az ember privilégiuma lenne? 

Matatok a kamerával, sajnos beremeg az állvány az exponáláskor; valószínűleg elmosódott lesz a kép, túl nehéz a gép, nem bírja a vékony, háromlábú fotóállvány. Ez is probléma. Meg az is, hogy valamiért nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy minden csak kitaláció, a bogarak, a kamera, a Dunapart, minden; és én meg addig kell, hogy exponáljak, amíg jó dolgom van, mert utána feltapadok egy gumitalpra és se dicsfény, se Szűz Mária, csak a süket feketeség és roppant nyomtalanság.

Moszkva tér (2009)

a tömegből gyerek fúrja ki magát, négy-öt éves lehet, szemüveges, kicsit kövérkés forma, arcán nyugtalanító vonások, lufit tart a kezében, hármat csokorba kötve, rosszul öltözött, de tisztának tűnik, az apja alacsony, tésztaképű ember, ócska, talponálló borozó ajtajából szól ki a kislánynak, de az nem figyel rá, nézi a Moszkva tér hullámzását a vastag, opálos lencséken át, döcög a sor, a rádióban híreket mondanak, a gyerek mellé érek, nézem a piros kabátot, a kopott, széttaposott bakancsokat, a boldogtalan, foghíjas mosolyt, a révült, megmerevedett tekintetet, fagyott gyerekkezét, az ernyedt lufikat, az egész szánalmas látványt – elindul a sor, de pár méterre a sarkon megint megáll, koldus lép ki az úttestre, ficamos mozgású huszonéves nő, puffadt, vörhenyes arcú, átbiceg, rám se néz

Jóbnak Isten megmutatta az egész teremtett világot, hogy lásson; nekem elég volt a Moszka tér is, hogy belássam, Nietzsche-nek igaza van: ha az ember sokáig néz a mélységbe, akkor idővel a mélység majd ő belé néz. Nem születünk azonos esélyekkel, az önsorsrontás úri huncutság.

(Benned éled újra...)

Benned éled újra a tavasz,
elfújod konok-zord telem, 
pokolból mennybe fölkiált, 
ki jégvirágok közt jött velem.

Ringató - gyerekkori emlék (ujjgyakorlat)

Kiemelt emlékeimből az idő,
ölében ringat egy pillanat,
tükörképemben látom vézna jobb kezem,
ahogy balnak hazudva magát, rám mutat.