Belül (ujjgyakorlat)

Homlokom vésett karcait takarom 
csontkupola-mennybolt kínjaim előtt, 
toronyóra-pupillám lüktető terében
számolom a pazarlón elütött időt.

Zsámbék (ujjgyakorlat)

Marjult kövek közt bujkáló  
por-ízű nyári szél, 
átjárja Zsámbék romjait, 
áttört rózsaablakán gót 
csipke-rojt hagyta ott 
foghíjas mérmű-szirmait.

Szúfi forrás (ujjgyakorlat)

Kútba merültem az éjjel,
elmeláng gyúlt fel a méllyel,
langy álmok hűsítő hangján,
pengett egy hárfa-szivárvány.

Kútba merültem az éjjel,
elmeláng fúlt el a méllyel,
pogány dalt búgtak a kövek,
mint kerengő ős-dervisek. 

Búkergető (ujjgyakorlat)

Kano Osanobu, Bird and Flower

Ború-ága rámhajolt,
lombja éjszakának -   
cseresznyevirágban, 
tücsökmuzsikában,
magamra találok, 
mást nem is kívánok.

Csónak (ujjgyakorlat)

Fagyott hattyú-víz szomorúfűz alatt,
jeges káka közt kinyúló csónakvég, 
loncs kötelének hurkán, dermedt kezemmel oldanék.

Greg Dunn, Neurons Painted As Japanese Scrolls

azért-sziluettek

nem kérhetem számon, amit számon kérnem 

az időtől kéne, merülve folyvást a félelembe, 
egy márvány-dohányzóasztal mellől, áthajolva 
éveken át, folyvást merülve, folyvást félelembe, 
karodba, múltba, végtelenbe, egy dohányzó- 
asztal, amely felől az ön-kísértés sziluettje 
(költők és írók, a prózám, hogy akkor áthajoltál 
hozzám) az arcom köré fagy, körülrajzol egy szó, át-
hajoltál az asztalon hatvanhatszor, át, hogy számon 
kérd, amit nem kérhetnél, sziluetted az arcélemnél,
ott van minden félelmemben, más kísért, más úton

álom (2010)

nem volna jó, hogy elmenjek, amikor nem szabad lépni a sötétben, a kongó körfolyosó, mint holmi kerengő vezet keresztül a házon, a rács mentén, áll, cigarettára gyújt, néz lefelé, ahogy elmegyek mellette, néz szótlanul, cigaretta sercen a kezében, ahogy a falat súrolom, a vakolatot, körbe-körbe, már tíz éve rovom a folyosót, más is dohányzott már az udvaron, meg sem mozdul, kiszorított

a kuka felől tompa puffanás, jó napot, magának is, kapucsapódás, csend megint, ugyanaz a fojtott hangtalanság, mint ami rendházakban szokás, vagy temetéseken a sír felé menet, a lépteimet figyelem a sárga, mocskos kövön a sötétben, amikor nem szabadna, hogy én ott legyek

Idő (2012)

Hallgatom az óra kalimpálását, megpróbálom a szívmozgásomat hozzáigazítani, de mindig elcsúsznak egymástól, mert a légzésem a nagy igyekezetben és koncentrációban felgyorsul, attól meg a pulzusom kezd szaporázni, ezért teljességgel lehetetlen összehangolni az időt és engem, úgy is mondhatnánk, hogy egy relatív, idő nélküli ember vagyok, aki megpróbálja kalibrálni magát éjszaka, hogy nappal metrikus életet élhessen, de negyvenkét éve él a pontatlanság, az időtlenség kattogásában.

Kósa Gyuri bácsi (2012)

Alpesi fenyők, mint gyerekkoromban, amire emlékszem vagy csak vélek emlékezni, talán nem is velem esett meg, talán meg sem esett, hogy a galyatetői Nagyszálló teraszán láttam az öreg zeneszerzőt fürdőzni a napsütésben, feltűrt ingujja alól kilátszódott májfoltos alkarja, a zongorázástól eres kezek megpihentek a kékre festett karfán, dúdolt, nem nézett ránk, csak mosolyogva bólintott, hogy észrevett, és akkor a fenyőfa egyik ágáról a másikra ugrott az a rigó, miközben vadul fújta a magáét és akkor az öreg kinyitotta a szemét, hogy megnézze a konkurenciát, de semmit sem látott, mert szembe sütötte a nap, mi meg ott álltunk és vártuk, hogy felénk forduljon, de csak a felesége jött oda, hogy kézen fogjon minket és bevigyen a lakkfekete Steinway zongorához, nekem viszont még mindig a rigó volt az eszemben, a limonádé és a nápolyi sem érdekelt már, pedig gyerek lévén fenemód szerettem az ilyen dolgokat, hanem néztem kifelé, néztem, ahogy az öreg felkelt, a korláthoz sétált a fenyő elé és eltakarta a rigót, eggyé olvadt alakja a fenyőfával, a Kékestetővel, a fűszaggal, a zenével és mindennel, amiről hetven utolsó éveiben a nagy dolgokat gondoltam.

Első lépés kifelé az emlékezetből (2012)

Bámészkodva állok a viharfelhők alatt. A fülledt melegben semmi sem mozdul, mégis érezni az esőszagot, a felvert por és a kora nyári virágok illatát. A fekete-bíborlila felhők olyanok, mint a barokk katedrálisok freskói – itt-ott kirajzolódni látszik valami, aztán megint csak habok és áttörő napsugarak a cirádás felületen. Amennyire az emberi túldíszítettség taszít, annyira lenyűgöz a természet gigantikus és valódi egyszerűsége. Néhány csepp eső esik a vállamra, de tudom, hogy ez még nem a zivatar, az még messze van; előbb szélnek kell lennie, az hozza majd az igazi vihart. Az ingemen sötét foltokat rajzolnak a vízcseppek, de pár pillanat múlva elhalványodnak és eltűnnek.

Az emberiség történetében úgy kergetik egymást az ismétlések, ahogy egyik esőcsepp a másikat. Megszületünk, színesedünk, halványulunk, felszáradunk, s közben tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy hová esünk, a folyamat mit sem változik. A buddhisták hisznek benne, hogy a párolgással újból esőcseppekké leszünk, talán ideig-óráig elidőzünk egy viharfelhőben, de valamiért mindig visszakerülünk a körforgásba, újra és újra.

Bámészkodva állok a viharfelhők alatt. Azon gondolkodom, hogy ma megpróbálok hosszabban látszódni ebben a gyönyörű körítésben.

Jákob, de lajtorja nem volt (2012)

Ma éjszaka tusakodtam az Angyallal, de lehet, hogy hajnal volt már, amikor az összes hibám, fóbiám, kigondolt és elkövetett bűnöm a nyakamba zuhant. Olyan elemi erővel tört rám az Isten, mint a szökőár, nem hagyott lehetőséget magyarázatra, sunyi mellébeszélésre – minden penge éles és tiszta volt, gyötrően kíméletlen. Nem párbeszéd volt, hanem dörgő kinyilatkoztatás, s ha nem történik valami, a következőre elvitet az Ördöggel.

Most úgy érzem magam, mint akit kihányt magából a világ. Azzal próbálom menteni a helyzetet, hogy talán mégsem vagyok ilyen ocsmány ember, de a hajnali napfényen kívül nincs mellettem semmi sem. Ha ilyen vagyok mégis, élni sincs jogom!

Rettenetes éjszaka volt ez, soha nem éltem át ilyet. Át kell gondolnom a dolgokat.

Húrelmélet (2012)

Minden dolognak van egy igaz és egy hamis oldala. Az igaz úgy viszonyul a hamishoz, akár az elemi részecske a galaktikus párjához. Minden csak arány kérdése. Egy kijelentés akkor tekinthető igaz állításnak, ha a benne szereplő dolgok egyszersmind tények is, azaz a világ dolgairól tényszerűen közölnek valamit – de nem "túlnyomó többségben", hanem kizárólagosan.

G.I. halálára (2012)

Eleresztetted a kezemet, amikor a meredek sziklára

másztam, hogy szörnyethalok-e, nem érdekelt,

egyedül, a szürke bazalton, már nem fogódzkodom,

te sem karmolod a lelked, hogy fájjon a hiányod.

futás (2012)

nem vagyok benne biztos, hogy medvehagyma illat volt az, vagy csak kakukkfű ázott a többi növénnyel az erdőben, amikor az agyagos talajon megcsúszott a lábam és elgondoltam azt, hogy mindezt leírom, mint egy nagyregényt, mert a pillanatba oltott életet, a csúszást, a meredeket meg kell örökíteni, hogy tudjam, honnét jött minden, ami az illatból fogant és a mozdulatból él, az emlékezést