A történelemcsináló-ember

"Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság. 
Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki. 
Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet. 
Valljuk, hogy a közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka, az emberi szellem teljesítménye. 
Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét. 
Valljuk, hogy a polgárnak és az államnak közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesítése. 

Valljuk, hogy népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi."  

Idézet Magyarország Alaptörvényéből (2011. április 25.)

Jó volna a történelemtől tanulni. Jó volna megérteni, hogy mit mond, mire utalnak benne a dolgok*, de ahhoz, hogy ezeket megértsük, kívülről kéne látnunk mindent, ami és ahogyan van, de ez nyilvánvalóan isteni aspektus lenne. Az istenek pedig nem közöttünk járnak, a panteista istenkép logikailag nem fér össze a történelmet irányító mindenható fogalmával. A történelmet – még ha az utóbbi évszázad meg is tanított minket a környezeti változók tiszteletben tartására, de legalábbis figyelembevételére – az ember irányítja, belülről. Éppen ezért mindig csak az utólagos, késői megértés és értelmezés lehetősége marad meg akkor, amikor a folyamatokban rejlő kauzális összefüggéseket szeretnénk megérteni és feltárni. A történelemcsináló-ember pedig megszállottja saját nagyságának, s ez a kóros tudati elváltozás ad újból és újból erőt a magabiztos, de annál drámaibb pusztulástörténetének. Az emberiség története önmagában szab határokat és önmagának tesz hamis eskütételt arra, hogy egyediségében megóvja a katasztrofális határátlépéstől, ahonnét még „nem tért meg utazó”.

Jan Vermeer "történelem allegóriája"

Jó volna a történelemtől tanulni. Jó volna megérteni, hogy a jelen lényege és tulajdonságai a jövőből nézve vajon mit jelentenének. Mit jelentenek azok az események, amelyeket most elszenvedünk, amelyekben élünk, és amelyek úgy peregnek le a szemünk előtt, hogy valójában egyáltalán nem értjük, miben áll a jelentőségük. Vajon száz év múlva mit tartunk majd arról, ami most körülvesz?

Olyan a világ, akár egy hatalmas tüntetés. Rettentő sok ember gyűlik össze viszonylag kis helyen; tülekednek, kiabálnak, lökdösődnek, verekszenek, majd idővel odébbállnak, hogy máshol tegyék ugyanezt. De mi marad a tömegjelenet helyén? Eldobált kacatok, táblák, papírfecnik, vérző sebesültek vagy halottak. Amíg bent állunk az események "közepén", talán fogalmunk sincs, hogy a tömegben tőlünk tíz méterre állókkal mi történik, talán azt sem tudjuk, hogy miért vannak ott, mi motiválja őket, holott látszólag egy cél végett tülekedünk, ahogy arról sincs tudomásunk, hogy élnek-e még vagy már eltaposta őket a környezetük, akár egy tébolyult elefántcsorda. Utólag, az események lezajlását követően, amikor már csak a történelem marad a helyszínen, hirtelen értelmet nyernek a dolgok – rálátásunk lesz. Az idő az eseményekben, a történelem az események maradékaiban ragadható meg.

Az aranykor mítosz, amelyben a történelemcsináló-ember megláthatja értelmezhetetlen jelenvalóságának idealizált archetípusát, az az eszményi és eszményiségében hazug határpont, amely hamis történetiségével egyszersmind végpontja is a történelemnek mint olyannak. Az aranykor a jelenből nézve az a megfoghatatlan, fetisizált történelmi eszménykép, amely volt és amely eljövendő, de a mindenkori-jelen pillanatok számára fájóan irreleváns. Valószínűleg az emberiség aranykora és az új aranykor eljövetelének lehetősége abban a pillanatban szűnt meg, amikor – Rousseau-val szólva – az első történelemcsináló-ember, akinek eszébe jutott, hogy egy darabka földet elkerítsen, így szólt: ez az enyém. Az együgyű emberek, akik pedig ezt elhitték és azok is, akik nem, maguk is történelemcsinálókká lettek, akiket kiüldöztek, vagy még inkább, akik maguktól kisétáltak a Paradicsomból, hogy egy bármilyen társadalomban éljenek.

Jó volna a történelemtől tanulni. Jó volna, ha akkor értenénk meg azt, amit mond, amikor mondja, de ez képtelenség. A történelemcsináló-ember belevetettségében és elvakult magabiztosságában determinált, ebből fakad a történelem folyamatos déjà vu attitűdje. A dolgok utólagos megértése nem óv meg az ismétlődéstől. Az ez-az-enyém-típusú történelemcsináló-ember pedig garanciája annak, hogy a mindenkori emberi közösségek tovább álmodozzanak egy olyan világról, amelyben kikerülnek az ismétlődés körforgásából, képesen arra, hogy a pillanatokat megértsék és beteljesítsék. 

*Írhatnánk "tényeket" is, talán helyesebb volna; lásd Wittgenstein, Logikai-filozófiai értekezésében foglaltakat.