Ízek és illatok

Úgy emlékszem, a nedves, fekete korlátnak vasszaga volt. Anyám gyerekkoromban minden nap felvitt a játszótérre, és én minden nap megszagolgattam a csúszda létráját, a kilátó korlátját és a hinta láncait. Mindig ugyanaz a kellemes, fémes szaga volt mindegyiknek, ami csak felerősödött, ha nedves időben - titokban - leszopogathattam róluk a vízcseppeket. Ilyenkor a nyelvemen éreztem a vas ízét, keveredve a régi zománcfesték és a virágpor ízével. Ez a tevékenységem nem valamiféle eltorzult gasztronómiai érdeklődésből, hanem inkább egyfajta intenzív életszeretetből és megértésigényből fakadt.

Ahogy nap mint nap bandukoltunk felfelé a Gellért-hegy oldalában, a Kemenes utca felső, kertes részén sokszor lógtak vadsóska indák a kerítéseken, és anyám megmutatta, hogy a levelének milyen érdekes, savanyú íze van, egyszeriben összehúzza a nyálat a szánkban, ahogy rágni kezdjük, még az orrunkat is megfacsarja, meg azt is megtanította, hogy a szára még ennél is savanyúbb, én meg dúdolgatva rágtam-nyeltem, míg el nem teltem vele. Ha ilyenkor felértünk a játszótérre, mindennek más szaga volt, sokkal zöldebb, sokkal intenzívebb.

Egyszer egy hűvös nyári napon, talán két-három éves lehettem, sűrű, nedves köd borította a környéket, az ablakból még a Citadellát se lehetett látni, mi pedig egy nagy kört sétálva, a Jubileumi Parkon keresztül kimentünk a Gellért Szálló fölötti, Dunára néző körkilátóhoz, hogy megnézzük a folyót-várost takaró vastag maszatot, és akkor észre vettem a kilátó kopott korlátján, hogy mennyire göcsörtös a festékrétegek alatti rozsdától, a cső alján összegyűlt száraz, lapos festékcseppektől, én meg végignyaltam a koszos vascsövet, mert nem bírtam ellenállni a kísértésnek, meg hát szomjas is voltam a hosszú sétától és a közben lelegelt vadsóskától, és anyám látta az egészet, de hagyta, hogy megtapasztaljam a harmat ízét a vascső illatával, amiért nagyon hálás voltam, mert a többi gyerek anyja biztosan rászólt volna a saját kölykére, hogy hagyja már azt a gusztustalanságot, de az én anyám csak nézett nyugodt érdeklődéssel, és hagyott tapasztalni.

Aztán haza indultunk, mert harangoztak, s út közben megtanultam, hogy a nedves pitypangot egy olyan pici gyerek, mint amilyen akkor én voltam, még nem tudja elfújni, de ha nagyobb leszek és a tüdőm is nagyobb lesz, akkor úgy el tudom majd fújni, mint apám, aki bármit el tudott fújni, de legfőképpen minden félelmemet, s én attól a naptól kezdve az utamba kerülő száraz pitypangokat mind egy szálig elfújtam, hogy ha egyszer az élet megint próba elé állít egy harmatos példánnyal, testileg és lelkileg felkészült legyek, megfelelve magam és a környezetem elvárásainak. 
Pár évvel később a húgomnak is megmutattam a vadsóskát, a vascsövet és a pitypangot, de ő inkább koszorút font gyermekláncfűből, tündérlány volt, és egyáltalán nem érdekelte a dolgok íze és illata, ezért minden tapasztalatomat és tudásomat megtartottam magamnak.