Dusóczky
Tamás barátomat 2010-ben, a Magyar Borok Háza – Budai Várban ismertem meg. Az
egyik sommelier szólt, hogy „volt itt egy élénk tekintetű kisöreg, valami
tokaji borász, aki veled akart találkozni”.
Másnapra
elfelejtettem, hogy bejelentkezett, de ebédidő után Tamás megjelent a
bejáratnál és szóltak, hogy menjek, mert megjött a „borász bácsi”. Így hát
előre baktattam, hogy megnézzem, ki az.
Egy magas,
feltűnően értelmes és nyílt tekintetű, jókiállású úr állt türelmesen a
fogadópult előtt. Amikor odaértem kezet nyújtott, majd röviden bemutatkozott.
Nem tudom, hogy miért, de úgy éreztem, beszélgetnem kellene vele, valahogy
beszippantott a jelenléte, nem akartam elengedni, inkább hellyel kínáltam a
nagyteremben. Záráskor együtt mentünk el a borházból, fel sem álltunk, csak
beszélgettünk, emlékeztünk és figyeltük egymást. Mire nyolckor felkeltünk az
asztaltól, barátok voltunk. Jóbarátok. Attól fogva naponta beszélgettünk
egymással, hol személyesen, hol telefonon, néha levélben. Figyeltünk egymásra.
Aztán a
borháznak vége lett, és én mindenemet elvesztettem. Azt sem tudtam, hová
legyek, ezért inkább egyszerűen csak néztem magam elé naphosszat és semmi sem
jutott az eszembe. Tamással minden áldott nap beszéltem telefonon, ritkán
személyesen is. Két-három hónapja lehettem otthon, amikor felhívott, hogy felvesz
kocsival, öltözzek és várjam, mert érkezik. Nem tudtam, hogy mit akar, de
összeszedtem magam és elcammogtam a megbeszélt helyre.
Hamar
odaparkolt mellém és vigyorogva mondta, hogy szálljak be. Aztán beletaposott a gázba,
az öreg Subaru üvöltő motorral, fürgén kanyarodott a Kéhli Vendéglő elé.
Bementünk. A tulajdonos barátságosan köszöntötte, majd leültetett minket egy
szépen terített asztalhoz.
Tamás nem
kérdezte meg, hogy mit kérek (kár is lett volna, döntésképtelen voltam), hanem helyettem is rendelt mindkettőnknek.
Éppen a
velőscsontot csapkodtuk a kezünkkel, amikor először hozzám szólt. Elmondta,
hogy teljességgel érthetetlen és igazságtalan, ami velem történt, de tudatlan és
gyenge vagyok, ha ezen rágódom tovább. Inkább fogjam fel úgy a történteket,
mint egyfajta tanulást vagy leckét, amit minden férfinak át kell élnie, tudnia kell. Negyven
éves vagyok, ez még semmi, innen csak a hasznavehetetlen emberek nem tudnak
felállni – és jókorát harapott nevetve a velős pirítósból. Ismertem a
történetét, nem a vakvilágba beszélt.
Pár nap múlva
elszegődtem dolgozni, ma pedig már erősebb és tapasztaltabb vagyok, mint a
borház idején, és ebben Tamásnak oroszlán része van, amire örökké emlékezni
fogok.
Öreg barátom múlt
hétfőn az új Subaruval megint nagy gázt adott, de most nem a Kéhli Vendéglő,
hanem egy kisbusz elé kanyarodott Szegi határában. Azonnal szörnyet halt. Előtte
még megírta élete kalandját egy könyvben, amit éppen bemutatni készült, s
amire nagyon büszke volt. Sokat dolgoztunk együtt a történeteken és a szövegeken.
Elmondhatatlanul
szomorú vagyok, mert ennek a halálnak még nem volt itt az ideje. Igaz, Tamás
már a 87. évében járt, de még tele volt energiával, ötletekkel – nem kellett
volna elmennie.
A minap
felhívott, hogy kidolgozott egy fizikai modellt, amit örülne, ha megnéznék,
mert szerinte ebből jó dolgok kerekedhetnének. Elmentem hozzá, meghallgattam, aztán elővette a jegyzeteit, amiket egy csokoládé papírjára írt fel. Jó
ötlet volt – ahogy az a további három is, amiket gyorsan még hozzá fűzött. Nagyon
okos ember volt, őszintén tiszteltem és szerettem.
Öreg barátom!
Tudjuk jól, hogy egyikünk se hisz a halál utáni életben, mindketten ezen a
földön akarjuk kihozni magunkból a maximumot. Te kihoztad, most rajtam a sor.
Köszönöm a Teremtőnek, hogy hét évet adott egy ilyen kiváló, mintaértékű ember őszinte
és tartalmas barátságából.
A Teremtő
Isten vigyázza okos és kedves lelkedet!
