Archívum

2017. szeptember 26., kedd

#impression (erbe)


Bagolyírtás, 2004. augusztus 9.,
reggel 8 óra 53 perc 28 másodperc
Az alumínium teáskannának vízkő- és állott konyhaszekrény-szaga volt. Mindegy volt, hogy milyen teát öntünk le a benne forralt vízzel, azoknak is csak ilyen szaga és íze lett. A tea mellé többnyire almás pite járt, aminek meg fémdoboz szaga volt, főleg néhány nap után, ahogy puhára pállott a zárt, szalvétával kibélelt fémdobozban. Kinyújtott lábamat mindig a lépcsőkorlátra támasztottam, amikor teázás közben olvastam, így a pöttyös teásbögrét a kezem ügyében tudhattam, nem kellett hajlongani minden korty után, csak a szétnyomódott pitékkel gyűlt meg a bajom, ha két hörpintés között megettem egy szeletet, mert a nedves cukortól összeragadtak az ujjaim, amit nem szerettem. Azt hiszem Hamlet volt, aki Polonius-hoz szólt éppen, amikor leesett egy apró darab sütemény a földre,  lehajoltam érte, de a hangyák már birtokba is vették a morzsát, és akkor az úton egy öreg teherautó búgott el felfelé, motorhangját visszaverték a völgy fái, darázs dongott a maradék pitén, gyerek szaladt el visítva mögöttem, és tudtam, hogy erre a pillanatra évek múlva is emlékezni fogok, mert minden úgy jó benne, ahogy van, és ilyet csak nagyon ritkán érez az ember, amit nem szabad elfelejteni. Aztán beletöröltem az ujjaimat a farmernadrágomba, és lassan, fájdalmasan visszazökkentem a vízkő- és állott konyhaszekrény-szagú valóságba. 

2017. szeptember 19., kedd

#impression (analízis)


bámulom a könyveket a polcon ismerősek mindnek emlékszem a helyére valamit mondanom kéne a kínos másodpercek egyre telnek de nem szólalok meg nincs mit mondanom a hangom idegen lenne és hazug hol a határ ameddig hallgathatok ameddig megszólalnom nagyobb bűn mint nem beszélnem kint az utcán galamb burukkol azt figyelem hogyan változik az ütem a szárnyverdesés egy merész kopogó sarok a járdán gyötrő emlékek amikről nem beszélek

2017. szeptember 17., vasárnap

#impression (mondom: pőrén)


A gaz teljesen felverte a teraszt, a fehér márványlapok között fűcsomók nőttek ki, elszáradt levélkupacok állnak a sarokban. Volt idő, amikor narancsdzsemet ettünk itt pirítóssal, és kávéztunk a vég nélküli beszélgetések között. Most felfordítva állnak az asztalok és székek, összecsukott, tépett napernyő áll árván az enyészetnek kitéve. Az elmúlás berendezett színpada. Leülök a lépcsőre. A bükköst kivágták már tizenöt éve, innen ellátok a lecsupasztott mélybe, ahová sose vágytam. Értem itt a teret. Én a mondatod. Valaha könyvvel a kezemben vártam ott, hogy lássanak, hogy észrevegyenek. Most itt vagyok megint, pőrén, észrevétlen. Embereld meg magad Istenem, ha nem vagy, mondd szemembe!

2017. szeptember 15., péntek

#impression (v=H•r)


Gyerekkorom óta abban hiszek, hogy az éjszakai égbolton sehol sem tudnék rést ütni. Ezt úgy értem, hogy ha egy elképzelhetetlenül erős elemlámpával egyenesen a koromfekete sötétség felé világítanék, akkor előbb vagy utóbb eltalálnék egy égitestet. Ennek az égitestekből álló boltívnek a téglái egymástól milliárd és milliárd kilométerre vannak, de attól még egy hatalmas, egybefüggő kupolát alkotnak a fejem felett. Hubble elméletének fényében ez a kupola egyre hatalmasabb, egyre nagyobb területű, ahogy tágul a tér, mert mindig új és újabb téglák jelennek meg, tőlem egyre távolabb, vég nélküli távolodásban. Ami eddig közel volt, az Univerzum mozgása folytán egyre messzebb kerül, míg végül elnyeli a szemhatár, a sötét semmi, és nem láthatom többé, de tudni fogom, hogy ott van, hogy valahol máshol, egy másik planétán, egy másik megfigyelő horizontját, boltívét ragyogja be, de egy elemlámpa fényével biztosan eltalálhatnám, ha akarnám. Azt hiszem, az Univerzum tágulása a szakadatlan búcsúzás allegóriája. 

2017. szeptember 14., csütörtök

#impression (thymus pulegioides)


Felfelé indulok a dombtetőre. Jobbra az öreg-fenyves maradéka, balra a tarvágott, hőségtől sújtott mező. Félúton megállok és lenézek a völgyre. Pokoli meleg van, már a kabócáknak sincs ereje ciripelni. Lábam alatt élénk lila réti szegfű, néhány szamártövis, meg az az illatos nővény, amiről gyerekkoromban még nem tudtam biztosan, hogy kakukkfű-e vagy sem, aztán kiderült, hogy kakukkfű az, és Thymus pulegioides a neve. Wissen ist Macht! Letépek egyet és szétmorzsolom. Olajos marad a tenyerem. Negyven éve ugyanitt álltunk és mindannyian egy lehántott fenyőkéregre írtuk a nevünket, azután almát és paradicsomot ettünk, meg valami édes kekszet, miközben áhítattal hallgattuk Thomas Mannt. Mindenki a fűben hevert, amikor az öreg mester Józsefet a fáraó elé vezette. Józsefnek kakukkfű illata volt. Azt hiszem, az álomból fel lehet, és talán fel is kell ébredni - még akkor is, ha sokszor egyáltalán nem érdemes. 

2017. szeptember 12., kedd

#impression ("s egy álom által elvégezni mind")


És még inkább gyűlölték őt álmai miatt és beszédei miatt. Hiába nézek körül, egyetlen csillagot sem látok már az égen, a Hold mindent bevilágít. Lent a völgyben évtizedekkel ezelőtt telepített fenyves morajlik az éjszakai szélben, fekete alakja ide-oda hullámzik, akár az Akherón vize Kharón ladikja alatt. Elrugaszkodom a sziklapárkányról, egyik bazalttömbről ugrok a másikra. A hegycsúcsot keresem, de láthatatlan fatörzseknek koccan a testem. Hol vagyok? Hová lettem? Az emlékeimet eltemettem lent, ahol bükknek a fenyő meghajol, ahol kakukkfüvet tömtem a zsebembe. Tizenegy éve eltévedtem. 

2017. szeptember 11., hétfő

#impression (az agy sípolása)


Ma éjszaka fél kettőkor felriadtam, mint egy fuldokló, a mellkasom föl-le járt, zihált, kalapált a pulzusom. Felültem. Valami elveszett akkor a sötétben. Aztán, mint a farkasok óráját, lezártam magamban ezt a problémát, és hánykolódva aludtam tovább. Hajnalban felébredtem megint, de már tudtam, hogy valaminek nyoma veszett estétől reggelig, ami még este ott volt, amiről úgy hittem, hogy ott van, mert valaminek az igazsága csak bennünk, bennem van, nem objektív, nem egzakt, az ítéletünk által lesz hamis vagy igaz, de aztán reggelre már sehol se volt... Azaz volt, csak már másnak volt igazság, más igazsága, nem bennem. Elveszett múlt és megkezdett jelen. És megemlékezett József az álmokról...

#impression (erdőben)


Szálegyenes szürke bükkfák, amerre csak nézek. Terepjáró hatalmas gumija vágott árkot a felázott talajba, agyagos pereme zsírosan kenődik szét a lábam alatt, ahogy öreg bakancsom rátapos. Az erdő mélyén köd van, viharkabátom hátán halkan kopog a szitáló eső. Nem tudom pontosan, hogy hol vagyok, valószínűleg nem messze a falutól, talán egy órányira. Egyre erősebben veri az eső a fák leveleit. Balra tőlem a bokorban szarka túrja az avart giliszta után kutatva. Zajos csend. A bibliai József történetre gondolok, saját börtönömben én is álmodok. Nem akarok felébredni, az ott nem szabályos farakás, ez itt nem valóság, sáros lábamnak mégis súlya van.

2017. szeptember 10., vasárnap

#impression (ugrás)


Azt mondják, az angyalok istenszolgálata nem az akarat szabadságából, hanem szeretetük természetes ösztönéből, az ösztönös szeretetből fakad. Mondják azt is, hogy ezzel szemben a cádik akarata szabad, s ha szolgálja a Teremtőt, azt szabad akaratából teszi. 
Sürgősen kerítenem kell valahonnét egy cádikot, hogy még ebben a világban angyalként szerethessem az Istent, szabad akarattal, megtisztult, igaz emberként. Vészesen múlik az időm!

2017. szeptember 6., szerda

The Angel Levine [ujjgyakorlat]


[megint egy mozdulat, kéményorgona fémes csillogása a háztetőn, egy angyal tükörképe az ablaküveg remegésén, illatos füst a kezemben, az utolsó szál, már nem zihál a tüdőm, az agyam körben jár, kattan a zár mögöttem, a külső mélységet lemértem, csak maradni akarok, nyitott terek, becsukott ablakok, nem bántok senkit, ha bántanak, ez csak egy lassú, elnyúlt pillanat, mint az időre száradt, megrekedt mozdulat]

2017. szeptember 3., vasárnap

#impression (pályaív)


Úgy hiszem, amikor megszületünk, az élet fénye minden szegletét átjárja a földi testünknek. Ezt a tüzet hívjuk léleknek, amely úgy lobog bennünk, mint egy csillag, amelyik beragyogja saját univerzumát. Talán Istentől való, talán csak a természettől, de bizonyos vagyok benne, hogy egy, a kezdetből eredő, állandó intenzitás fűti bennünk ezt a lázas, izzó magmát, amíg végül az elkerülhetetlen veszteségektől ki nem ég, össze nem roskad, és apró fekete lyukként el nem nyeli még az emlékünket is. 

2017. szeptember 1., péntek

Isten alól kibúvó

Isten alól kibúvó önzés, 
egy porcsomóban, amit 
az álló, forró levegő görget 
elő a sarokból, egy érzés, 
ami nem lenne való, mert 
az illanó idő meghaladta 
már, és nincs olyan naptár, 
amiben beéri egyik a másikat,
már csak a pillanat, ami 
meghasad, mikor az pusztító 
öntudat nyersen felvisít.