![]() |
Bagolyírtás, 2004. augusztus 9., reggel 8 óra 53 perc 28 másodperc |
Az alumínium teáskannának vízkő- és állott konyhaszekrény-szaga volt. Mindegy volt, hogy milyen teát öntünk le a benne forralt vízzel, azoknak is csak ilyen szaga és íze lett. A tea mellé többnyire almás pite járt, aminek meg fémdoboz szaga volt, főleg néhány nap után, ahogy puhára pállott a zárt, szalvétával kibélelt fémdobozban. Kinyújtott lábamat mindig a lépcsőkorlátra támasztottam, amikor teázás közben olvastam, így a pöttyös teásbögrét a kezem ügyében tudhattam, nem kellett hajlongani minden korty után, csak a szétnyomódott pitékkel gyűlt meg a bajom, ha két hörpintés között megettem egy szeletet, mert a nedves cukortól összeragadtak az ujjaim, amit nem szerettem. Azt hiszem Hamlet volt, aki Polonius-hoz szólt éppen, amikor leesett egy apró darab sütemény a földre, lehajoltam érte, de a hangyák már birtokba is vették a morzsát, és akkor az úton egy öreg teherautó búgott el felfelé, motorhangját visszaverték a völgy fái, darázs dongott a maradék pitén, gyerek szaladt el visítva mögöttem, és tudtam, hogy erre a pillanatra évek múlva is emlékezni fogok, mert minden úgy jó benne, ahogy van, és ilyet csak nagyon ritkán érez az ember, amit nem szabad elfelejteni. Aztán beletöröltem az ujjaimat a farmernadrágomba, és lassan, fájdalmasan visszazökkentem a vízkő- és állott konyhaszekrény-szagú valóságba.