Archívum

2017. október 23., hétfő

#könyv (mondom:szerencséd)


Géher István első verseskötetét olvasom. Sokadszorra. Lassan-lassan a családi breviárium része, régóta közöm van hozzá. Mondom: családi. Az ajánlás szüleimnek, Marinak és Dénesnek szól, nagy szeretettel Istvántól, 1981. karácsonyán, de már közel harminc éve nálam van a könyv, csak én olvasom, mint a Bibliát, jó- és rosszkedvemben. A Mondom: szerencsédnél született jobb, erősebb, koherensebb kötet is Géher István bácsi tollából, de nekem tizenegy évesen irányt mutatott egy olyan világban, amely ott volt a szüleim könyvespolcán, amelyet már így-úgy ismertem, de amelyben még egyáltalán nem voltam képes egyedül eligazodni. A hetvenes és nyolcvanas években tett nyári, erdei sétáinkon Shakespeare, Homérosz, Arany János, Hemingway, Faulkner, Joyce, Thomas Mann, Berryman és Whitman voltak terítéken, igazi nagyvadak, a mai napig sincs olyan szeglete a Mátrának, amelyhez ne kötődne bennem emlék a világirodalom egy-egy klasszikusához. Ez a kötet a negyvenegy éves szerző addigi olvasmány- és létélmény tapasztalatait gyűjti egybe. Nyelvezete tanító, néha már-már kioktató, árnyaltan pökhendi és magabiztos, de a szabadvers stíluselemeinek minden szegletében rutinosan eligazodó. Az elmúlt évek során nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a 2012-ben elhunyt szerző barátjaként talán teljesen mást látok és érzek a verseskötet olvasásakor, mint az, akinek nem volt lehetősége megtapasztalni Géher István reneszánsz személyét, tanítását és mindennapi gyötrődéseit. A szövegek – korom előrehaladtával – értek megélt tapasztalat-cantová, s kaptak új értelmet, leckét egy gondolkodó férfi, bölcsész- és családapa-vívódás mindennapjaiból - újból és újból.


Géher István 
FU SOPRA NOI RICHIUSO.‹‹


Ez hátra volt még.
                             Ahogy beszívta őket
a buborékhomály, a szél elállt, és
/úgy lett:/ bebőrözött a tenger. A bárka
gyűrt lepedőn araszolt. Verejték
verte ki. Gyomra elernyedt, összerándult
minden lapátütésre. Hogy ösztökélte
volna  a jól ismert ringást, mielőbb
túlesni rajta! Szorosra csomózott
kötél-övében bízva leste a partot.
Árbocnála  király: a helyén. A viasz
meg a gúzs. A várakozás: a kitűzött
találkozók, ahol /ki tudja/
történhet bármi. Vigyázat
volt élete mindig.
                           Most fordulnak a foknál.
Effélét képzelt – persze: más alakban.
Ilyen hát. Épp ilyen. Felmérte. Látta
libegni semmiben: sovány madártest,
fölötte fürtös lányarc. Kettős arc,
az egyik előrenéz a jövőbe, a másik
hátra  a múltba. Bizsergett vakmeleg
méhében a dal, még messziről. Miről
...szeret...szeret...szeret...lek-lek... csiripelhet
az istennő /madárnak asszony/ ... a végzet
/asszonynak madár/ - amiről ő
régtől ne tudna? Tűzvész?
Ott volt. Ott forrt az évek mélyvizében,
tíz öl sós feledésbe temetve az égő
város. Bezúzott háztető likán át
pattogtak a szikrák, füst nélkül. A mások
otthona pusztult.
                          Csip...csiri-csipp. A falánk hab
utána kapott. Frecsegett föl a tajték
térdig, sistergett leaszalni
hasáról tisztességet, tíz év
héroszi zsírját. Álruhátlan
remegett. Előtünt szégyene. Üszkös
bordái közt a lelke lángja
készült kiszökni. Fejére omlott
múltja, jövője. Veszni kívánt.
                                               Odavolt,
oda végképp; ő, aki járt a végeken, és
/szerencse kárvallottja/ visszajött ép
hajón. Aki annyiszor megúszta. Ezúttal
megbabonázták: tán az az árnyalatnyi
...á-mit-a-kársz... idegenszerű ejtés,
a túlvilági íz; a madárdal a lány-
ajakról. Kápráztatta a kétfele-nézés,
szédítette az összefolyó két hangzat: a
más-nem-más; örvényesedett. Vonzotta
magához a romlás: ült a szirten,
édeset ízlelt, s lába körül, mint
papírszemét, a szétszórt csont
fehérlett.
            Felhangzott /“fiatalság:
édesebb a halálnál“/ testközelében a
hívás, amitől a nyelvét rágja az ember,
míg belefúl: „Tilalom
sírbontó angyala, megsebez
dalod, megsejti éles
csípőd, a csonka szárnyat
fekete csipketoll alatt. El-
apasztod véremet. Félem
neved, VARÁZSLATOS. Kímélj meg:
hullámöled parazsába
                                   leszállok!“
                                                   Kókadt
árbocnál a király. Felfogta kötél a
testét ... megtártlak...tárt...lak-lak... Ocsúdott.
Volt ilyen is hát. Ennyi volt: ez. A másé.
Tudta megint: mindenki veszhet, ő nem.
S hogy ezentúl ezzel /is/: él. A bárka
vitte tovább. Még szólt a madár. De már
a láthatáron felmerült előtte -