Géher István első verseskötetét olvasom. Sokadszorra.
Lassan-lassan a családi breviárium
része, régóta közöm van hozzá. Mondom: családi.
Az ajánlás szüleimnek, Marinak és Dénesnek szól, nagy szeretettel Istvántól,
1981. karácsonyán, de már közel harminc éve nálam van a könyv, csak én olvasom,
mint a Bibliát, jó- és rosszkedvemben. A Mondom:
szerencsédnél született jobb, erősebb, koherensebb kötet is Géher István bácsi tollából, de nekem tizenegy évesen
irányt mutatott egy olyan világban, amely ott volt a szüleim könyvespolcán, amelyet már így-úgy ismertem, de amelyben még egyáltalán nem voltam képes egyedül eligazodni. A hetvenes és nyolcvanas években tett nyári, erdei sétáinkon Shakespeare, Homérosz, Arany
János, Hemingway, Faulkner, Joyce, Thomas Mann, Berryman és Whitman voltak terítéken,
igazi nagyvadak, a mai napig sincs olyan szeglete a Mátrának, amelyhez ne
kötődne bennem emlék a világirodalom egy-egy klasszikusához. Ez a kötet a negyvenegy
éves szerző addigi olvasmány- és létélmény tapasztalatait gyűjti egybe.
Nyelvezete tanító, néha már-már kioktató, árnyaltan pökhendi és magabiztos, de
a szabadvers stíluselemeinek minden szegletében rutinosan eligazodó. Az elmúlt
évek során nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a 2012-ben elhunyt szerző barátjaként talán teljesen mást látok és érzek a verseskötet
olvasásakor, mint az, akinek nem volt lehetősége megtapasztalni Géher István
reneszánsz személyét, tanítását és mindennapi gyötrődéseit. A szövegek – korom
előrehaladtával – értek megélt tapasztalat-cantová,
s kaptak új értelmet, leckét egy gondolkodó férfi, bölcsész- és családapa-vívódás
mindennapjaiból - újból és újból.
Géher István
FU SOPRA NOI RICHIUSO.‹‹
Géher István
FU SOPRA NOI RICHIUSO.‹‹
Ez
hátra volt még.
Ahogy beszívta őket
a
buborékhomály, a szél elállt, és
/úgy
lett:/ bebőrözött a tenger. A bárka
gyűrt
lepedőn araszolt. Verejték
verte
ki. Gyomra elernyedt, összerándult
minden
lapátütésre. Hogy ösztökélte
volna a jól ismert ringást, mielőbb
túlesni
rajta! Szorosra csomózott
kötél-övében
bízva leste a partot.
Árbocnála király: a helyén. A viasz
meg
a gúzs. A várakozás: a kitűzött
találkozók,
ahol /ki tudja/
történhet
bármi. Vigyázat
volt
élete mindig.
Most fordulnak a foknál.
Effélét
képzelt – persze: más alakban.
Ilyen
hát. Épp ilyen. Felmérte. Látta
libegni
semmiben: sovány madártest,
fölötte
fürtös lányarc. Kettős arc,
az
egyik előrenéz a jövőbe, a másik
hátra a múltba. Bizsergett vakmeleg
méhében
a dal, még messziről. Miről
...szeret...szeret...szeret...lek-lek...
csiripelhet
az
istennő /madárnak asszony/ ... a végzet
/asszonynak
madár/ - amiről ő
régtől
ne tudna? Tűzvész?
Ott
volt. Ott forrt az évek mélyvizében,
tíz
öl sós feledésbe temetve az égő
város.
Bezúzott háztető likán át
pattogtak
a szikrák, füst nélkül. A mások
otthona
pusztult.
Csip...csiri-csipp.
A falánk hab
utána
kapott. Frecsegett föl a tajték
térdig,
sistergett leaszalni
hasáról
tisztességet, tíz év
héroszi
zsírját. Álruhátlan
remegett.
Előtünt szégyene. Üszkös
bordái
közt a lelke lángja
készült
kiszökni. Fejére omlott
múltja,
jövője. Veszni kívánt.
Odavolt,
oda
végképp; ő, aki járt a végeken, és
/szerencse
kárvallottja/ visszajött ép
hajón.
Aki annyiszor megúszta. Ezúttal
megbabonázták:
tán az az árnyalatnyi
...á-mit-a-kársz...
idegenszerű ejtés,
a
túlvilági íz; a madárdal a lány-
ajakról.
Kápráztatta a kétfele-nézés,
szédítette
az összefolyó két hangzat: a
más-nem-más;
örvényesedett. Vonzotta
magához
a romlás: ült a szirten,
édeset
ízlelt, s lába körül, mint
papírszemét,
a szétszórt csont
fehérlett.
Felhangzott /“fiatalság:
édesebb
a halálnál“/ testközelében a
hívás,
amitől a nyelvét rágja az ember,
míg
belefúl: „Tilalom
sírbontó
angyala, megsebez
dalod,
megsejti éles
csípőd,
a csonka szárnyat
fekete
csipketoll alatt. El-
apasztod
véremet. Félem
neved,
VARÁZSLATOS. Kímélj meg:
hullámöled
parazsába
leszállok!“
Kókadt
árbocnál
a király. Felfogta kötél a
testét
... megtártlak...tárt...lak-lak...
Ocsúdott.
Volt
ilyen is hát. Ennyi volt: ez. A másé.
Tudta
megint: mindenki veszhet, ő nem.
S hogy
ezentúl ezzel /is/: él. A bárka
vitte
tovább. Még szólt a madár. De már
a
láthatáron felmerült előtte -