K.G. emlékére

Behunyta a szemét, hogy megpihenjen, amikor a taxi fürgén nekilódult az esti városnak. Két pakli elszívott cigaretta emléke lengte körül, ahogy a puha ülésben nehezen, mélyeket lélegezve lassan elernyedt a teste. A sofőr valamit mondott, amire válaszolt is, de már nem emlékezett, hogy mit, egyre távolabb érezte magától a hangokat. Ki akarta nyitni a szemét, de nem volt rá képes, mozdulni se tudott. Végre elnyomta az álom. Egy katedrán áll valami hangulatos kis kávézóban, kávét és sört iszik, a nyelvről beszél, de nem puszta szó, amit mond, nem beszéd, nem igehirdetés, hanem önmaga hangtalan meghatározása a tények és dolgok között, a levegőtlen térben, egy hideg szobában anyja nyújtja hívogatón a kezét az üres, fehér falak között, már egymagában, mezítelen testtel fekszik, kiterítve. A taxis hiába szólongatta, amikor a nyelv határára ért, s az autó sietve megállt a szürke város felett. Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt; és az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt. Köd szállt a hűvös éjszakára. 

#impression (inspiráció)

Laposan süt be az ablakon az őszi nap, a szélfútta faleveleken át sárgás fénnyel borítja be a szobát, rezgő árnyékok inganak a hófehér falakon. Nyugodt és jókedvű vagyok, hosszú idő után először érzem, hogy rendben van minden. Nézem az árnyjátékot. Semmi sem valóságos, mégis van, hiszen tudom és most látom is. Őszinte percek ezek: levél és árnyék külön rendszerben van, elszakadnak egymástól, hogy a fejemben kapcsolódjanak össze ismét. Nincs igazság vagy hazugság, csak levél és árnyék, fény és sötétség, látvány és gondolat. Sosem éreztem még ennyire biztosan, hogy az általam megtapasztalt és megismert világ nem olyan, mint amilyennek valami naív, platóni ideában megkaptam. Istennek nincs helye ebben az árnyékvilágban, ezért biztos, hogy van. Ujjaimat szórakozottan összefonom, ahogy tekintetem beleréved az árnyak dervistáncába, és kiélvezem a felfokozott nyugalom inspirációját. 

#impression (mondat::közhely)

[Mint egy camera obscurán, koponyámba a pupillámon át eresztem be a fényt, hogy tarkómon leképeződjön a felfordult valóság.]