#impression (köd)

Nyirkos, maszatos köd lepi be a várost, az égen szürkéskék felhőket sodor a szél. Cikázó madárrajok keringenek nyugtalanul a távoli hegyek felett, be-berepülve a környező házak fölé. Hideg van. Kocsisorok reflektorai söprik vég nélkül a nedves aszfaltot, fehér és piros fénnyel árasztják el az utcát. A sarkon sárgán villogó közlekedési lámpa töri meg a dermedt pillanatok egyhangúságát. A járda peremén állok, kezemet a zsebembe dugom, hogy ne fázzon. Nincs ok és nincs következmény, csak az örökkévalóság monoton megélése újból és újból, Isten ködös ege alatt. Talán lépnem kéne, de nem merek, az ácsorgás veszélytelen stabilitása a biztonság hamis érzésével tölt el. Mentő szirénázik el mellettem, elfordítom a fejem. Úgy érzem, ma minden félelmem elrejthetem.

#impression (ravatalozó)

Úgy látom, a ravatalozó körüli fagyalok sárgábbak, mint máshol. Talán a hideg miatt van, talán Mozart Requiemje lehet az oka, hogy még meleg téli napokon is siralmasan fest minden, ami húsz méteren belül van. A temetéshez kopogó jég, dermedt, fagyott föld és metsző-északi szél dukál; a napsütés csak Isten ajándéka, amellyel a gyászolókat örvendezteti meg, afféle jelképként, mint a szivárvány, amelyet Noé kapott az özönvíz után. Állok és idegesen pödröm a friss, sárga leveleket, igyekszem távol tartani magam a beszédektől, nehogy magával ragadjon a halál közelsége és a hallgatóság hullámzó szomorúsága, a talpamon hintázok előre és hátra, a mozgásomat figyelem lehajtott fejjel, az ima nem érdekel, monoton recitativo, csak tömeg-morgás, megszokás, egy könnycsepp a szemüvegem mögött, ami megtöri a himbálózást. Mellettem idős nő áll virággal a kezében, a szemében üres fény, egy emlék, már nem itt van, talán feltámadni készül éppen.