#impression (blog-blog)

Fotó: Solnay Dénes János, 2018.

[Mostanában gyakran fordul velem elő, hogy hangokról vagy illatokról hirtelen valami emlékféle ugrik be, valami nehezen megfogható érzés, ami emléknek tűnik, de sehogyan se tudnám elhelyezni a múltamban, aztán ahogy jön, úgy el is megy, és ilyenkor nagyon magányosnak és becsapottnak érzem magam. Egyre biztosabban érzem, hogy nincs külvilág, minden csak gondolat. Ez megnyugtat.]

#impression (schiele::aristoteles::baal sem tov)

Ahol felérek a tetőre, egy magányos, kiszáradt facsemete vékony ágai kapaszkodnak a piszkos vászon-égbolt fakó redőibe. Az ősz először a naplementéket színezi át, a domb mögött lebukó vörös napkorong aranysárgára mossa a kiszikkadt rét bokrait és a tisztást szegélyező erdőt, türkiz felhőárnyékok jelennek meg a fejem felett. A természet irtózik az ürességtől, Isten művészien berendezett világa elfedi előlünk a teremtés lényegét, érzékszerveink csak az emberiség közös mítoszát ismételgetik. Belerévedek a látványba, a távoli hegyek mögött lassan eltűnik a Nap, az égboltot mélykék színre festi a kora esti homály. Ostoba vagyok, mégis hiszek. Hűvös lett az idő, jobb, ha elballagok.

#homopoliticus (és::válasz)

Egy cikk, amit mérgesen írtam - így talán híján van az eleganciának -, és amely nem Vekerdy Tamás kétségbevonhatatlan gyermekpszichológiai és oktatási kompetenciáját vitatja, ahhoz ugyanis semmi jogom se lenne!

https://www.es.hu/cikk/2018-09-14/solnay-denes/tisztelt-vekerdy-tamas.html

#impression (Ros HáSáná elé)

Hajnali napfelkeltében, őszi mezőn járok, a narancsos napkorong vörös színnel festi meg a csipkebokor leveleit, fonnyadó-barna bogyói élénkpirosra változnak az erős fénysugárban. Kérdeznék, de a mondatok szavakká esnek a számban, az erős vágyban, hogy lássam lángba borulni az Istent, hogy megtudjam, ami elmondhatatlan a fülnek és felfoghatatlan az észnek, de csak néznek rám a reggeli szélben rezgő és lepergő, sárguló levelek, mint azok az emberek, akik tudtukon kívül vannak időben és térben, de a legkisebb szélben leszakadnak az ágról, mert nyomtalanul tűnünk el ebből a világból, felszívódva, szövet a szövetben. Újra kezdem. 

#impression (sánta-parainesis)

nincs forrásom, 
nincs testem, nincs lelkem, 
nem létezem, 
te gondoltál ki engem

#impression (roham)

[nem látok, bárhogyan is próbálom meresztgetni a szememet, nem nyílik ki a szemhéjam, épp csak résnyire, hogy a beszűrődő, értelmezhetetlen fényfoltok hatalmas buborékokként csapódjanak a koponyám belső falához, erőszakos, tehetetlen világok döngetik a tudatomat, elnyomják a gondolatokat, a hangokat, majd szétpukkadnak, mint a szappanbuborékok, és reményt vesztett fáradság ömlik ki belőlük újra és újra, ameddig lenyugszik a romboló rohanás és a horizonton végre megjelenik a monoton nyugalom]