[Tényleg nem tudom már, hogy mi az igazság, mit fogadhatok el annak, aminek látszik; nem metafizikai vagy teológiai értelemben, hanem a moralitás és a világ relációjában. Úgy érzem, ez a kor, amiben éppen most élek, teljesen megtöri az értékítéletemet; akár egy kínzókamrában: vonyítva billenek egyik nézőpontról a másikra, és vissza, amíg el nem veszítem a józan ítélőképességemet. Talán pont ezt akarja a világ, borult, bizonytalan elméket, manipulálható tömeget, kikapcsolható emberséget; olyan valóságot, ahol minden igaz, és mindennek az ellenkezője is könnyedén bebizonyítható. Mindent tudok, de semmit sem értek. Látom a kötekedő, húgyszagú aluljáróban fetrengő hajléktalant zsáknyi vagyonával iszkolni a rendőrök elől, és látom megfagyni a piást a bokor tövében; látok cifra kastélyokban törvénykező nagyurakat, egyeket közülünk, nyugalomban ülnek szépen, biztonságban, békességben – amiből én is kinézek a deres őszre, jómódban, melegben, könyveim közül. Hová lettünk, hová lett a hitünk?! Hol van a józanság határa, mikor kell eszünk ellen tenni, hogy ezzel más is megőrizhesse ép elméjét, emberségét; és mikor van, hogy nem ismerjük fel, ami a többségnek árt? Hol van a határa gyengeségnek és erőnek? Mikor kell nemet és mikor igent mondanunk? Állva kell maradnunk és erősnek látszanunk, különben ránk taposunk!]
