(A meleg szobából hallgatva a távoli, téli motorosfűrész berregésének, amivel a tűzifát vágják, nagyon hasonló hangja van a nyári bogárrajzáséhoz, amikor a ház oldalában, az árnyékos, hűvös részen döngenek a rovarok. A november végi hidegnek viszont, ha az ember kidugja az orrát a levegőre, először rothadó avar, majd kéményszaga van, amilyet csak évvégétől farsangig érezni, mert utána a tavasz már átszínezi az illatokat, hiába füstölögnek még akkor is a kémények, húsvétra minden illékonynak tűnik, könnyűnek és reménytelinek; az a füst már egészen másmilyen, mint a nehéz, sűrű, téli fajta, amelyik beül a völgybe, és se szél, se hófúvás nem söpri ki onnét. Mozart Esz-dúr zongoraversenyét hallgatom Ránki Dezső előadásában, azt a zöld borítójú lemezt, amit gyerekkoromban kaptam a szüleimtől, és amit annyit hallgattam, hogy a mai napig minden hangra emlékszem belőle, végig tudom dúdolni minden pillanatát. Pedig nem illik ezt most ehhez a novemberi havazáshoz, de lenyugtat, lecsendesíti bennem a disszonanciát, amit az élni-akarás és az évszak szembenállása okoz bennem ezen a sötét reggelen. Motorosfűrész hangja keveredik a második tétel lassú dallamával, pont úgy, mint ahogyan a hegedű és az zenekar válaszolgat benne egymásnak, a fülemre teszem és tovább hallgatom, ahogy az utcára lépek kéményfüst csapja meg az orrom, nagyon erősen gondolok arra, aki akkor voltam, gyerekként felnőtt, gondolatban.)