A kórtermek ajtajában, ahol öregek fekszenek mindig szarszag van. A gyomrom is felfordul, pedig minden tiszta és rendezett, de a tisztítószerrel keveredett emberi ürülék orrfacsaró bűze az ajtókban megreked. Ha az ember végigsiet a szűk folyosón, a szarszag a vasúti talpfák kattogásához hasonlóan, ütemesen éri el az orrjáratot, majd pár óra elteltével befészkeli magát a nyálkahártyába, rátapad a nyelvre és a szájpadlásra. Jólöltözött idős férfit tolnak be az osztályra, idegesen pislog körbe, miközben ütemesen dobol az ujjával az ölébe tett cipőjén. Lerögzítik a székét, az ápoló a pulthoz sétál. Az öreg üvölteni kezd, hogy szétrobban a hasa, és kibírhatatlanul fáj a heréje, meg, hogy neki már ki van fizetve a temetése, de gyorsan adjanak valami fájdalomcsillapítót, most, mert nem bírja tovább. Nővér lép oda hozzá, nyugtatni próbálja, de a férfi csak üvölt, egyre hangosabban, egyre agresszívabban. Az öregek este megzavarodnak, mondja szomorúan egy nagydarab nővérke és visszasétál a kórterembe. A közeli ajtón át horkolás, szörcsögés hallatszik, egy csoszogó, fuldokló csontváz néz ki rajta, aztán visszacsoszog az ágyához, reménytelenül. Fiatal, csinos orvosnő siet oda, gyorsan átnézi a papírokat, a hisztéria nem hatja meg, millió dolga van, látszik rajta, nem ér ő rá ilyen óbégatásra, adjanak neki valamit és fektessék már le, az Isten szerelmére, aztán elsiet egy haldoklóhoz a sarki szobába. Kedves tekintetű, kopott fekete farmeros pap lép ki a liftből, szelíd, rezzenéstelen arca elárulja, hogy nem először jár itt, Szentírás a kezében, megy nyugodtan a doktornő után, vége van már ott a sarokban egy idős nőnek, vért hányt még pár órája, alig élt, már most úgyse, szennyes lepedőt dobnak a földre, minden gyakorlatias, minden életszerű, mindennek szaga van, elviselhetetlenül.