#homopoliticus (A káromkodás, mint politikai attitűd)

„...a káromkodás az az Isten káromlása, nem egyszerűen a csúnya beszéd, de, nézve a tudós szótárakat, ma ez általában a trágárságot jelöli. Azt a régi káromkodást, azt semmilyen formában nem tűröm, a sejtjeim nem tűrik. Fizikai rossz hallanom.” – írja a bizarr módon baloldalinak elkönyvelt Esterházy Péter. Nincs ebben semmiféle kenetteljesség, nem az egzakt definíciók nélkül maradt keresztényi erkölcsök számonkérése ez, hanem az öncélú vulgaritás kritikája. A politikai trágárság ugyanis az erőtlenség, az ötlettelenség, az üres és ostoba agresszivitás megtestesülése; annak a gondolattalanságnak és rendszertelenségnek a vulgáris megnyilvánulása, amely gátat szab egy új, allegóriáiban árnyalt, de értelmezhetően kritikus gondolkodásnak, és amely a tömeget megszólítva képes lesz idővel egységes ideológiává, társadalmi szervezőerővé összeállni.

A forradalmakat az értelmiség robbantja ki, de a plebsz végzi be. A forradalom és általában véve minden fordulat mögött szofisztikáltan megfogalmazott helyzetértékelés és ebből fakadó társadalomkritika áll, amelynek a vulgaritás szerez érvényt. Ha ez megfordul, akkor nem forradalomról, hanem a csőcselék pusztításáról, egyfajta öntudatlan blaszfémiáról beszélhetünk. A társadalmi önszerveződés törvényeit, elemi szabályait ugyanis nem szabad és nem is lehet megkerülni.

Ideológia ellen csak egy másik ideológiával lehet harcolni, ahol ideológia sincs, ott szükségszerűen káosz és trágárság van. Hatalom és forradalom azonban nem létezik ideológia nélkül, amely ideológiának a mindenkori zavart és a vulgaritást kell felszámolnia. A káosz ugyanis folyamatosan ott fortyog a társadalom alatt, hogy az általa gerjesztett tektonikus mozgással újra és újra rendetlenséget teremtsen. A liberalizmus – egyébként esszenciálisan gyönyörű eszméje – a tudományos alapú gyökértelenséget zászlajára tűzve próbált az ingatag, maga által fellazított talajon megélni, ezzel szemben a populizmus mélyen, a forrongó káoszban, az emberi társadalmak hipotalamuszában igyekszik gyökeret ereszteni és megerősödni.

A liberalizmus egy félreértett szabadságértelmezés hedonista megélése közben – az elmúlt harminc év alatt – felfalta saját öndefinícióját, és most hatalmas fekete lyukként szívja be a gyakorlati ész minden megnyilvánulását, lényegében semmi hasznosat vissza nem eresztve az eseményhorizontra. A populizmus a gazdasági előnyszerzésben tárgyiasult ideológiátlanságát a társadalom alatt fortyogó káoszból nyert negatív attitűddel pótolja, amely az emberi elme legegyszerűbb, bináris döntési mechanizmusát stimulálja, jó és rossz, barát és ellenség, mi és azok közötti duális relációban. A gondolkodó ember, a klasszikus értelemben vett homo politicus ennél szélesebb spektrumon hoz értékítéletet a világ tényeivel kapcsolatban, amelynek mentesnek kell lennie a vulgaritás által kínált „egyszerűségtől” és trágárságtól, de annál egzaktabban kell kijelentéseket tennie a két szélső határérték közötti tartomány elemeiről.

Egy új gondolkodási mechanizmust, egy új ideológiát nem az öntudatlan blaszfémia vagy egy parttalan posztmodern dialógus, hanem a világ tényeinek újbóli megértése és szintetizálása, illetve ennek legpontosabb rögzítése fogja életre hívni. A világ pedig alapvetően megváltozott, égető szükség volna a globális értelmiség előítéletek nélküli együttállására, közös gondolkodásra, az opportunizmussal való tényleges leszámolására.

„Kedélyemet két dolog tölti el egyre újabb és fokozódó csodálattal s tisztelettel, minél gyakrabban és kitartóbban gondolok rájuk: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.” – írja Kant. Ide kellene visszatekintenünk és innen kellene elindulnunk újból és újból, hogy bizonyos szint fölött ne süllyedjünk bizonyos szint alá.

#impression (előítélet)

A kezelő ajtaja kinyílik és egy kócos, vastagbajszú, idősödő fickó lép ki káromkodva. Elszabott ruházata összhangban van testi megjelenésével, suta mozgása erőszakos jellemről árulkodik. Hangosan káromkodni kezd, cirádás jelzői szerkezetben gyalázza az Örökkévalót, és leül dühösen egy padra a váróban. Bokában rövid sötétbarna nadrágja alól gyalázatos állapotú fehér sportzokni virít ki, amely egy eltaposott, latyakos műbőr félcipőben végződik. Idegesen dübögni kezd a padlón. Az Úristenit az anyjának! Ezt nem hiszem el! Bassza már meg a kurva mindenit a büdös anyjának! A tetves istenit a fejének! Gyűrött sapkáját jelentőségteljesen a térdéhez verdesi, majd felugrik és széttárt karját a törzséhez csapkodva tovább szitkozódik, még nem üvöltve, de már zavaróan hangosan. Döbbenten nézem a jelenetet, nem tudom, hogy tovább sétálgassak a váróban, vagy inkább menjek minél távolabb ettől az apokaliptikus figurától. Előttem egy másik padon ijedt, középkorú nő várakozik feszülten; vastag, színes magazint próbál észrevétlenül összecsavarni a kezében, ha tettlegességre kerülne a sor. Odasétálok az őrjöngő férfi és a nő közé, igyekszem lelki és testi védelmet jelenteni, miközben a zsebemben ökölbe szorul a kezem. A fickó már öt-tíz perce megállás nélkül szitkozódik, de az intenzitása nem változik, néha feláll, majd visszazöttyen, láthatólag csak magát szórakoztatja az előadással, nem vesz tudomást a környezetéről. Az ajtó ismét kinyílik, korabeli nő lép ki rajta, arcán friss kötéssel. Mi a baj, Ferikém? Mellé ül. Nyugodj meg, kérlek. A férfi idegesen ütni kezdi a térdét. Hogy a picsába nyugodnék meg?! Még ki kell mennem az albérletbe, jönnek a szerelők! Nekem meg nincs diplomám! Hogy a büdös picsába nyugodnék meg?! A nő nyugodt marad, a táskájába teszi a papírjait. Ferikém! Semmi baj sincs, a szerelők kedden jönnek, neked pedig két diplomád is van. A férfi ideges mozdulatokkal feláll, de már csöndbe marad. A nő magára veszi a kabátját, belekarol a mellette toporgó, picit zavart figurába és megindulnak a folyosón a lépcső irányába. Csak most látom, hogy a férfi bal lába erősen befelé kacsázik, bal kezét furcsát befelé lengeti. Összemosolyognak és szótlanul egymásba kapaszkodva lebotorkálnak a lépcsőn.