#impression (Odüsszeusz-jegyzet)

[Szúette korhadt ablakpárkány mögött koszos-sárga függöny merevedett az örökkévalóságba; a tető beszakadt, hó és esővíz áztatta mocskos ablaküvegen szikrázik vidáman az első tavaszi, meleg napsugár. Hűlt helyeden nyomaid tűnte elárul, gyom veri fel a márvány-terasz elvásott lapjait, avarkupacokat söpör a langyos déli szél. Lekuporodok a műkő-korlátra, Kodály Háry Jánosának harmadik tételét hallgatom behunyt szemmel, arcomat a völgy felé tartom, nagyokat szippantok a fekvő boróka jellegzetes, citrusos illatából. Ültem itt már sokszor, ült már más is, emlékek, emberek egymás után; kiszakadtam belőlem. Szomorú vagyok, hiányzik az, ami már nincs és ami már soha nem is lesz. Hiányzom magamnak. Megszoktam.]

Save as...

Tegnap kezembe került a tizenhárom évvel ezelőtt készült horoszkópom ábrája. Még csak nem is hiszek benne! 

Ha örökre* lekapcsolják az univerzumunk szimulációját, észrevesszük majd, vagy egyszerűen egy pillanat alatt megszűnünk létezni? Másképpen: egy határértékekkel paraméterezett algoritmus futtatása által létrehozott matematikai térben ugyanazt értjük azonosság és különbözőség, illetve lét és létezés fogalmakon, mint Shakespeare vagy Heidegger olvasása közben? 

[*örökre - ha egymilliárd év múlva valaki mégis visszakapcsolja, nekünk az csak egy mérhetetlenül rövid Planck-hossznak fog tűnni, fel sem fogjuk majd, ugyanis az egymilliárd év a valaki, nem pedig a mi időnk volt]

#impression (mátrai [T]öre[D]ék, új folyam)

…rügyező faágak között dermesztő szél fújja át a szikrázó napsugarakat, a nedves aszfalt elvakítja a szememet, előre dőlök és széttárom a kezemet; időtlen pillanat, amiben minden mozog: égen a felhő, az erdő, a távoli sziklafoltok; megint Jákob fiára, Józsefre gondolok, egy fenyőháncsra írom a neveket; neveket, amelyeket már rég ki nem mondhatok, mert nem az vagyok, aki; a tanházból kijöttem én Is, te nem…