Ma éjszaka fél háromkor rájöttem, hogy az Istennek enyhe dohszaga van! Álmatlanul lapozgattam a minap beszerzett Vizsolyi Biblia reprint kiadását, amikor nagyon finoman, de egyértelműen megéreztem a belőle áradó kellemes dohszagot. Az antik görögségnek például por szaga van, Shakespeare-nek pedig nyomdafesték, a Teremtőnek viszont – a jelek szerint – egyértelműen, de egyáltalán nem zavaróan dohszaga van. Életemben számtalan felekezet templomában jártam már, volt, amelyikben orrfacsaró virágillat terjengett, volt, ahol a tömjén erős szaga, máshol szantál füstje töltötte be a teret, de csak két olyan volt, ahol dohszagot éreztem: a református templomban és a zsinagógában. Vagyis a reformáció és az Írás népe nem idegenkedik a dohszagtól, sőt, benne él mind a mai napig. Egyre erősebb bennem az a meggyőződés, hogy a transzcendens világnak olyan illata van, mint Arany János dolgozószobájának: doh- és dohányszag lengi be, ha igaz volt, amit Akutagava Rjúnoszuke állított az Ördögről.
