#impression (Singer-jegyzet)

“Tehát kiváltképp a szürkületben, ha a filiszteusok valamelyik falva, valamelyik városa előtt tábort ütöttek, s útitársait elnyomta az álom, fogta el a vágy az elhurcoltat, s már-már elragadta, föl az éjszakai gyümölcsös dombokra, s tovább a csúcsokon és erdei szakadékokon át, nyolc mérföldre s napi járóra, több nem lehet, s József kapaszkodva már megtalálná az utat - föl a hegyek közé, Jákób karjaiba, hogy fölszárítsa az atya könnyeit e szavakkal: »Ímhol vagyok!«, s ismét kedvence legyen.”*

A szálegyenes bükkfákat rozsdás tűlevelek váltják fel, az ezüstös szürkéből élénk barna színű lesz az erdő, de fent, a hatalmas fenyőfák csúcsai élénkzölden ragyognak a délutáni napsütésben.  Számtalanszor jártam már ezen az úton, és számtalanszor ismételtem el gondolatban a bibliai József történetét, de most valami más jár a fejemben. Isaac Bashevis Singer könyvét, A rabszolgát olvasom, a vallásos zsidó Jákob és a lengyel, keresztény parasztlány, Wanda szerelmének történetét. Csodálkozva veszem észre, hogy - minden szellemi küzdelmem dacára - hűtlen lettem a tradícióhoz. Az obszervatórium kerítése mellett felfelé kanyarodok és meredeken mászni kezdek a bokrok között, hogy a gerincet elérve belebámulhassak a Mátraalmás irányába elterülő szakadékba. Már Jákob vagyok, gondolataim a lengyel hegyi legelők durva pásztorai között járnak; a Tórára gondolok, hogy vajon mennyit tudnék emlékezetből belőle a sziklára vésni helyesen, és képes lennék-e megőrizni a hitemet, ha mindenkit lemészárolnának, akit szeretek. Felérek a tetőre. Az erdő hirtelen szakad a Galyavári-patak völgyébe; lent tarvágás közt poros úton Wanda lépdel felfelé a kaptatón - vacsorával a kosarában - és Jákobra gondol. A lemenő nap utolsó sugarai vakítóan ragyognak a csillagvizsgáló ezüstös kupoláján, én pedig lassan visszafordulok, hogy sötétedés előtt a faluba érjek. Már se József, se Jákob nem vagyok, csak egy új teremtés a régi, elhasznált világban. Ma este Homéroszt olvasok. 

*Thomas Mann, József és testvérei (részlet)

#impression (bolond-jónás-jegyzet)

Hiszek, mint a bolond Gimpel, hiszek a valóságban. Kinyitom a szememet, de még fekve maradok. Korán reggel a plafont bámulni elmélyülten olyan, mint t’filint kötni sáchárit imához. Ilyenkor egymásban vagyunk az Istennel, legalább ilyenkor, az elmén kívül ugyanis semmi másnak a meglétét nem ismerem el önmagamban. Mezítláb kicsoszogok a konyhába, vizet teszek fel melegedni. Hideg van a házban, tavaszi éjszakákon többnyire tizennyolc fok alá süllyed bent a hőmérséklet. Begyújtok. Az apróra hasogatott tűzifa szárazabb már, mint tegnap, amikor egy kosárral behoztam a fészerből, de még így is hangosan ropog a lángok között. Átmelegedek a tűz közelében. Égő csipkebokor vagyok, tüzelő zsarát; zakót húzok és kiszórom a hamut a kertben. A teafőző fütyülni kezd, lekapom a rezsóról. A Darázs-hegy fölött előbújik a nap, éjszaka elfújta a szél a felhőket, első sugarai beragyogják a konyhát. 

Egy őz reggelre lelegelte a kecskerágót, amit egy jókora cserépben tettünk ki a lépcső aljára. Hatalmas bokor volt, a budapesti lakást már rég kinőtte, gondoltuk, ahogy enged a fagy, kiültetjük, de csak néhány összerágott ág maradt belőle. Pedig a szomszédasszony megmondta, hogy őzek járnak be a faluba, a kertekbe, de öreg és bogaras, többnyire nem veszem komolyan, amit beszél. Szánom a növényemet, amelyért nem fáradtam és amelyet nem neveltem, amely éjjel támadt és éjjel elveszett. Teásbögrével a kezemben  bosszúsan felemlegetem a félnótás öregasszony jóslatát. 

Kiviszek egy széket, hogy a vászon átmelegedjen a gyenge napsütésben. Dél körül meleg lesz, majd kiülök picit olvasni egy kávéval. A temető feletti fenyves tetejét mozgatja a tavaszi, langyos szél, de itt a ház körül ebből semmit se lehet érezni. Mennyi érzet, ami bennem, a fejemben, a tudatomban kap csak értelmet! Talán én vagyok a világ, reggeli imáimban egy az Örökkévalóval? Tudatlan ember vagyok, mégis hiszek.