Ma megismertem Dénest, a macskát, aki senkié. Fehér-fekete foltos kandúr, a közeli étteremben „kosztos diák”, vagy ahogy nem olyan régen megtanultam Réz Pál posztumusz interjúkötetéből: „napokat enni jár” a kifőzdébe. Közepes testalkatú, alapvetően öntörvényű, karakteres típus, első ránézésre amolyan falusi kóbor-lélek, félig – vagy az ő esetében talán úgyse – domesztikált élőlény. Évekkel ezelőtt egy hurokcsapda drótja belenőtt a húsába, a jószívű vendéglős meg kioperáltatta onnét, amikor Dénes már a végét járta, így azután az okos jószág – lábadozást színlelve – rászokott megmentői fenséges konyhájára.
Már a feketekávémat ittam a teraszon, amikor a kertkapuban megjelent, türelmesen leült és belebámult az asztalsorok közötti ürességbe. A vendéglő törzsközönsége régről ismeri, ezért tudják már, hogy szó sincs semmiféle bambaságról, ez inkább a türelembe mártott akarat megnyilvánulása, amit Dénes a macskákra jellemző szenvtelenség továbbfejlesztésével emelt mesteri szintre. A szakácsnővel és a férjével beszéltem meg éppen a cigánypecsenye vörösboros mártásának alapvető és felettébb ínycsiklandós kérdéseit, amikor észrevették a háziak, hogy Dénes megérkezett és bemutatták nekem. Névrokonom rám se hederített, hanem lassan, jelentőségteljesen besétált a söntéspult elé és leült, háttal nekünk. Várakozott. Nehezen tudnám elmondani, hogy mit éreztem, látva a macska konok fejét, ahogy szigorú, tüntető alakjával szuggerálja azt a két, elveszett embert. Micsoda lusta, semmirekellő állat ez! Még egeret se hajlandó fogni! Egész nap valahol lustálkodik, a bundáját tisztogatja, aztán besétál ide, elveszi, „ami jár neki”, és elillan, mint aki sosem volt! Nem járna ennek semmi, nemhogy ilyen mennyei pecsenye, amiért én még fizetek is!
Vagy mégis? Mi ez az egész?! Irigység? Irigyelném a szabadságát, az arcátlanságát, a szerencséjét? Ha pénzt nyomok a koldus kezébe, nem vonom kérdőre, hogy miképp jutott idáig. Adok, mert nekem jó, ami neki is. Coup double. Mi különbség van Dénes és egy nagyvárosi kunyeráló között? Mindkettő megszenvedte a magáét, mindkettő öntudatosan elfogadja a jussát, akkor meg mit vacakolok itt túlbonyolított, morális kérdésekkel?! Inkább holnap is ide jövök ebédelni, hátha találkozunk megint, mert vitathatatlanul megbabonázott nem-evilági, pökhendi természetével, pont úgy, ahogy az éneklő borz is megbabonázta az embereket Szuiko császárnő uralkodásának idején, Akutagava Rjúnoszuke novellájában.