#impression (végkifejlet)

Magam talán középre állok.

Talán este van. Talán alkonyat.

Egy biztos: későre jár.

Pilinszky János: Végkifejlet

Az öreg plébános három éve halt meg, könyvei méteres oszlopokba pakolva állnak a kocsmával szemben szomorkodó majdani közösségi ház poros deszkapadlóján. Ismernek már a falubeliek, néhányukkal „könyvtárközi-kölcsönzésben” állok; aki végül megmutatja a hagyatékot, nagyobb gyűjteménnyel rendelkezik, mint én, ráadásul kiváló ízléssel válogatta össze a maga párezres könyvtárát. Alapos ember, igazi filosz, a hatalmas káoszból tematikus kupacokat gyártott, ezért nem kell sokat vacakolni a keresgéléssel, mindjárt fel tudom mérni, hogy Aladdin barlangjában, kincsek között járok.

Amikor belépek a helyiségbe – néhány nappal az ötvenedik születésnapom előtt –, a halmok között Pilinszky 1974-es Végkifejlet című kötete az első, amit meglátok. Kihúzom a többi könyv közül, leporolgatom és felcsapom a címadó versnél.

Pilinszky életművéhez ambivalens viszony fűz, mély katolicizmusa roppant távol áll tőlem. A Végkifejlet kötet – amely a versek mellett négy kisebb színművet is tartalmaz – szabadversei tömörek és egységesek, egymással összhangban működnek igazán. Értem is, amit olvasok, meg nem is, de hatással van rám. Könyvhalmok közepén állok, egy halott plébános relikviái között a félhomályban, inspiratív környezetben lapozgatom a kötetet, szépirodalmi, filozófiai és általános teológiai könyvek, újszövetségi kommentárok, indigóval készített kéziratmásolatok, kivágott újságcikkek és poros-maszatos tárgyi emlékek társaságában. A versek életre kelnek, otthonosan mozognak a szentség különböző megnyilvánulásainak elhanyagolt, dohos terében; a koszos ablakon át napsugár vakítja el a szememet, intenzív, különleges pillanat, amelyben kétezer év várakozása és kultúrtörténete kapcsolódik össze Pilinszky ihletett szövegén át egy halott lelkipásztor emlékével.

A falu főutcáját meleg szél söpri végig, a kocsma felől harsogó vendégek hangja töri meg a csendet, összecsapom a kötetet és berakom a dobozomba. Későre jár, ha végezni akarunk még ma a válogatással, igyekeznünk kell. 

#impression (fél/álom)

Kezdetben magad mondtad.

Most magam mondom. Fény-

foltok egy üres falon. Belenézek.

*Ma éjszaka, félálmomban telefonba írt szöveg (szerkesztetlen)

Szolgálati közlemény (PhD / "satan-probléma")

Végre nekiláttam a bölcsész - tágan értelmezett klasszikafilológiai és teológiai - PhD megírásának. Jób könyvével foglalkozom, a zsidó, keresztény és iszlám kommentárirodalmat igyekszem "alfától az ómegáig" megismerni és feldolgozni, aztán specializálódni egy konkrét témára ezen belül. 

Indulásnak természetesen magát az eredeti héber-arámi könyvet kezdtem újra olvasni, a szöveget szóról szóra kipraeparálni és megérteni, illetve mellette tanulmányozni az alapvető zsidó és keresztény kommentárirodalmakat. Viszonylag gyorsan haladok, de már most tisztában vagyok azzal, hogy a kutatómunka ideje alatt permanensen újra kell majd kezdenem Jób könyvének olvasását, mert már most észrevettem, hogy minden "visszalapozás" új, eddig számomra teljesen ismeretlen szempontokat tár fel előttem. 

Tegnap reggel a kertben kávéztam és az előző napi "visszalapozáson" gondolkodtam. Valamiért nem hagyott nyugodni a Jób könyvének elején szereplő héber-arámi satan, illetve a görög nyelvű Bibliában, a Septuagintában (LXX) ugyanott megtalálható diabolos főnév fordítása. Az első magyarra ültetett Szentírásban, az 1590-ben megjelent, Károli Gáspár által fordított vizsolyi Bibliában a héber-arámi szövegben szereplő satan helyén fonetikusan leírva, nagybetűvel, személynévként az eredeti Sátán szó áll, míg a későbbi katolikus fordításokban szintén sátán áll, de általános főnévként, kisbetűvel, éppen úgy, ahogy a Septuagintában a diabolos. Ezzel szemben az úgynevezett IMIT héber-magyar bibliakiadásban, amelyet 1898 és 1907 között az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat jelentetett meg, a satan szó helyén - a Tanach teljes szövegében - a Vádló személynév szerepel. 

Az i.e. 300 körül keletkezett Septuaginta zsidó fordítói nyilvánvalóan alapos ismeretekkel rendelkeztek a görög nyelv és kultúra területén, így joggal feltételezhetjük, hogy az általuk használt főnevek adekvátak a héber eredetivel. A diabolos szó alapvetően rosszindulatút, rágalmazót - ilyetén módon vádlót is - jelent, amit az ószövetségi példákon túl a Mt. 4,1-ben is láthatunk. Utóbbi, újszövetségi igehely esetében azonban érdekes, hogy a református fordításban itt az ördög szó szerepel általános főnévként, a katolikus Bibliában pedig konzekvensen a sátán lexéma áll a teljes ó- és újszövetségi szövegben. Ez a fordítási paradigma ismét csak megerősíti azt a tényt, hogy Károli Gáspár az Ószövetséget az eredeti héber-arámi szövegből, az Újszövetséget pedig a fennmaradt görög nyelvű corpus-ból fordította, mert a két kánonon belül a szóhasználat tekintetében mindenkor következetesen járt el. A Septuaginta tehát a diabolos főnevet egységesen kisbetűvel, nem személynévként kezeli, amely megoldás nyilvánvaló archetipális átmenetet képez értelmezésben a katolikus és az IMIT verzió között.

A héber satan szó jelent ellenséget, ellenséges lényt, csábítót, kísértőt és vádlót, tehát az IMIT fordítás a szó egyik alapjelentését értelmezte személynévként, amikor a satan szó helyén Vádlót szerepeltet a magyar szövegben. Ez a megoldás valószínűleg történeti és distinkciós okok miatt megy szembe a magyar nyelvű keresztény nyelvhasználat kanonizált gyakorlatával (hiszen a XIX. századi zsidó emancipációig nem volt szükség semmiféle Tanach-fordításra, így kanonizált, nemzeti szóhasználat se alakulhatott ki a Bibliával kapcsolatban), ugyanakkor ez a belső kényszerből fakadó nyelvi ötletesség picit rímel vagy méginkább finoman rájátszik a latin advocatus diaboli*, azaz az ördög ügyvédje középkori kifejezésre, illetve annak jelentésére, ha figyelembe vesszük Jób könyvének cselekményét és a zsidók egyetemes történelmét.

Ez csak egyetlen szó előfordulása, amit a "visszalapozással" picit megvizsgáltam egy reggeli kávézás közben. Őszintén megvallva, sosem figyeltem fel arra, hogy a satan (Sátán) szó hol és hogyan szerepel a Bibliában, de azt már most látom, hogy ez csak felszínes kapargatása a hermeneutikai lehetőségeknek. 

*lat. diabolus - rágalmazó, káromló | ördög

#impression (korrektúra/2017-es canto/)

Redőnyrések rajzolnak árnyékfoltokat a falakra, megtörnek a könyvszekrény üvegajtaján és lefolynak a parkettára; belvárosi lakásokban látni hasonlót, a környező házak ablakai visszaverik a háztetők között átragyogó koranyári, reggeli napsugarakat, és éles kontúrokkal rajzolnak fénybuborékokat a camera obscurává változtatott apró szobák falára; 
kávét inni vágyok, de az éjszakai álmok még mozdulatlanságban tartanak; a plafont bámulom lustán, az összegyűrött párnán nehéz fejed, hát tudd a helyed, fedél alatt, a többit vesd ki szívedből, vesztened illik, vesd ki, temesd el, tégy le róla, undok sípolással harsan fel az óra, kikelek hát az ágyból, a reggeli árnymagányból álmos szemekkel nézek dolgom után, ennyi év múltán nem ér átaludnod éjt /napot szabad/, s vénülni sem tilos.

Instant lábjegyzet: a szöveg Géher István Délivasúti canto című versének felhasználásával készült.