A hatalom akarása

Valamelyik nap a kezembe kerül Nietzsche A hatalom akarása (Der Wille zur Macht) című könyve. Régóta tisztában vagyok azzal, hogy a szerzőséggel kapcsolatban komoly problémák merültek fel, ugyanis valóban Nietzsche a szerző, de valószínűleg nem Friedrich, hanem húga, Elisabeth Förster-Nietzsche „írhatta” – egészen pontosan: állíthatta össze – a szöveget Nietzsche töredékeiből, amelyeket még a Zarathustra alatt jegyzetelt le. Hogy még konkrétabb legyek: Elisabeth Förster-Nietzsche és Heinrich Köselitz (aki Peter Gast álnéven publikált) közösen alkothatták meg a könyvet – amikor a Nietzsche-archívumon dolgoztak – úgy, hogy közben talán egyetlen szót sem tettek hozzá, minden egyes mondat Friedrich Nietzsche-től származik, csak nem éppen így, nem ebben a kontextusban, nem ilyen szándékkal. Ezt az elméletet támasztja alá az a tény is, hogy Nietzsche alapvetően írtózott a rendszerszintű filozófiai gondolkodástól, ennek rendre hangot is adott írásaiban, ezzel szemben A hatalom akarása pont erre épít. Valószínűleg ezért lett a nácik egyik kedvenc filozófiai olvasmánya ez a fércmű, amelyet a párttag, Elisabeth Förster-Nietzsche népszerűsíthetett bátyja nevében, de annak beleegyezése nélkül.

Sokszor elképzeltem, ahogy a szifilisz következtében agysorvadásban szenvedő, katatón Nietzsche ül – kockás pokrócba csavarva – dolgozószobája napsütötte ablakával szemben egy fotelban, szájszegletében nyálcsomók gyűlnek vastag, fehér kéreggé, üveges tekintete révült mozdulatlansággal olvad egybe az örökkévalósággal; mikor az öregen már szépnek egyáltalán nem mondható, marcona tekintetű Elisabeth besétál hozzá, és az ölébe rakja a Der Wille zur Macht Köselitz és általa összeállított kéziratát, mire a mozdulatlan Nietzsche lassan elvörösödik, a nedves nyálcsomókat fehér, tajtékos hab váltja fel, és az agyi erek között elindul egy picinyke vérrög, megállíthatatlanul...

Állítólag egy ehhez hasonló eset fordítva is lezajlott. A rabiátus természetű Szabó Árpád klasszikafilológus professzort egyszer szélütés érte, ennek következtében tolószékbe kényszerült, ráadásul az agyi beszédközpontja is megsérült, ezért csak ült némán és várta, hogy valami megváltozzon.  Nem hiába, ugyanis Szabót pár hónappal a szélütést követően meglátogatta egy ifjú kommunista, hogy a lábadozó „elvbarátot” felvidítsa a párt „vidám eseményeivel”. Az ekkorra már kiábrándult Szabó egyáltalán nem élvezte a kéretlen vizitet; elvörösödött arccal próbálta elzavarni a felelőtlen fiatalt, majd hörögve, prüszkölve, habzó száján artikulálatlan hangokat formálva lerúgta magáról a pokrócot, kimászott a tolószékből, és a döbbent látogatót fenéken billentve kiebrudalta a lakásból. Állítólag ezután már rohamosan javult az állapota, és pár hónap múlva ismét tanított az egyetemen.

A rendszerfilozófia tagadása egyeseket a halálba, másokat a túlélésbe kergeti. 

#impression (::kísértés)

[Eső veri az aszfaltot, egy pocsolyában a szemedet látom, a lábnyomon átfolyik újra és újra a víz, belegázolok megint, széttaposom a jelenést, ego te servabo ab hora temptationis, ha egy nedves folt is marad, a pupillád újból megjelenik, rám mered mérgesen, de ha a múlton merengek eltűnik, és egy tócsa marad a szemed nélkül.]