Zúzmarába dermedt a kert, reggelente jégvirágos a veranda
ablaka. Harmadik napja köd borítja a völgyet, hideg permet és kéményfüst elegye
kavarog a faluban. Bezárkózom az erdőzajos csendbe. Halkan lépdelek
előre a temető felé, majd egy szűk, meredek csapáson felmászom a kidőlt bükkfáig,
ahonnét lombhullás után, tiszta időben belátni az egész vidéket. Megállok. Egy hete még rozsdabarna
és aranysárga volt a hegy, most szürke és kopár, csak egy csipkebokor
élénkpiros bogyói törik meg a késő őszi egyhangúságot. Elindulok a gerinc felé.
A vastag ködben néhány méterre látok magam elé, de nem bánom, jobb néha nem
tudni, hogy hová tartok. Zihálva veszem a levegőt, fagyos avar ropog a talpam
alatt. Egyre hidegebb van, még naplemente előtt vissza kell érnem a faluba. Felgyorsítom
a lépteimet. A tejszerű ködben hatalmas szarvas mellett megyek el, karnyújtásnyira
áll egy villásszárú, fiatal bükkfa mellett. Egymás szemébe nézünk, látom az
arcomat az óriási szemgolyóban. Nem lassítok. Hallom, ahogy fújtat, majd párat
lépdel mellettem peckesen, agancsát hátra vetve; ropognak az ágak a nehéz test
alatt. Megállok és szembe fordulok vele. Érzem az állat szagát. Hideg fut át
rajtam. Még egyszer egymásra nézünk, aztán megfordul és beleveti magát a völgy felőli
bozótosba, percekig hallom a csörtetését. Elhagytam az utat, valójában fogalmam
sincs, hogy hol lehetek, de ez egyáltalán nem zavar. Elindulok arra, amerre a falut sejtem. Mire kiérek az erdőből a temetőnél, már korom sötét van, csak a
halottak napi mécsesek fénye pislákol messziről, mint valami tengerparti világítótorony
vibráló lángja, amelyet a hullámok ezer darabban tükröznek vissza. Egyre jobban
ismerem a hegyet, és a hegy is megismert már engem. Majd otthon dobok a tűzre néhány
száraz fahasábot és iszom egy pohár forró, mézes bort a kellemes melegben. Csend
van.