...] Johann Sebastian Bach Die Kunst der Fuge című variációs ciklusát hallgatom a Musica Antiqua Köln előadásában. Jobban szeretem ezt a zenekari darabot, mint amikor egy csupasz zongorán adja elő valaki, ez alól csak az orgonán eljátszott változat lehet néha kivétel. Megfogadtam, hogy visszatérek oda, ahonnét valamikor, sokévvel ezelőtt elindultam, mert ha így folytatom, akkor azt is elfelejtem, hogy honnét jöttem és mivé akarok válni.
Nem hiszek a sorsban, csak a magunk irányította életben. Ez egy olyan közhely, amit vagy nagyon sikeres, vagy nagyon sikertelen emberek mondanak akkor, amikor éppen fordul egyet a kocka. Legtöbbünk csak ritkán kerül élete során olyan áldott állapotba, amikor kiemelkedve a mindennapok pusztító körforgásából, kívülről láthatja saját magát. Ez a teremtő-perspektíva egyesszám harmadik személyűvé tesz minket, kívülállókká, kritikussá és - szerencsés esetben - megbocsájtóvá; de ennek időről-időre be kellene következnie ahhoz, hogy ne korcsosuljunk el testben és lélekben.
Vélhetően a Kunst der Fuge is csak egyetlen billentyűs hangszerre íródott, ennek ellenére, megírása óta sokan adták már elő kamarazenekari műként, de alapjában véve ez semmit sem változtatott Bach eredeti elképzelésén, mert a matéria állandó, megváltoztathatatlan és örök - legalábbis ebben reménykedem, mert ez az egyetlen esélyem arra, hogy a nagy sürgés-forgás közepette elveszített személyiségemet valahogy felszínre hozzam, mint egy ősi tárgyat az archeológusok. Az elmúlt évben már sokszor éreztem, hogy gyakran magam ellen beszélek; a kétségbeesés afelett, hogy megváltoztam - hogy meg kellett változnom - szélsőségessé, politikussá, túlontúl rugalmassá tett, pedig az eredeti, esszenciális elvek nem változhatnak, csak a viselkedési minták és a felvett pózok - amelyek mostanra mégis rámragadtak. A megfelelési kényszer valaminek - aminek megfelelni nem lehet és eltűrni nem szabad - idomított türelmetlen emberré és tett sokszor kegyetlen gondolkodásúvá. Úgy hiszem, erős és magabiztos lettem, bizonyos szempontból sikeres is, de nem vagyok benne biztos, hogy ez mindenképpen jó is így.
Az igazság birtokosának lenni nehéz, de leginkább lehetetlen feladat - ezt az attribútumot eztán inkább meghagyom a Teremtőnek -, nem is jutottam vele közelebb sem magamhoz, sem a bennem korábban kialakult, de mostanra elvesztett elveimhez.
Abban biztos vagyok, hogy nem tűnt még el minden, ha ebben az ihletett órában a hőtől megcsapott, tépelődő Jónásként eszmélek rá saját hitványságomra, maníroktól és önfeloldozástól mentesen hallgatva Bach muzsikáját. Nincs fordulópont, nincs katarzis, csak egy hosszú, lágy visszanézés valakire, aki én voltam, és valakire, aki én lehetnék már rég.
Felelős vagyok magamért - és felelős vagyok Bachért, akit évek óta nem így hallgattam, nem ilyen átéléssel, figyelemmel és szeretettel. Nem szabad már a miérttel foglalkoznom, nincs időm rá, csak a hogyannal, a szubsztanciális énnel és annak kibontásával, hogy mihamarább lerombolhassam a huszonegyedik századi embert, akivé tettem magamat. Mert ha én nem pusztítom el, akkor majd ő pusztít el engem!
Szavak kivonulása (de szép is volna Esterházy-t parafrazeálva): szélsőséges, politikus, rugalmas, rombolás, pusztítás, én-én-én...
Johann Sebastian Bach sosem fejezte be a Kunst der Fugét, mert miközben írta, meghalt; mégis, befejezettlenségében lett kerek egész. Tehát van még remény. [...