(Az első tavaszias, erdei sétához Antonio Vivaldi Recorder Sonata in F Major, RV 52: II. Allemanda és a III. Aria di Giga tétele illik. A Nap február közepén még élesen, lapos szögből süt, a hófoltokon megcsillanó szikrái elvakítják a szemet. Séta közben zenét hallgatok, de a madarak éneklése átszűrődik a zenén.
A hegygerinc déli oldalán húsz fok lehet, az árnyékos területeken és az erdőben viszont öt fok sincs, ezért folyton fel- és leveszem a kabátomat. A szerpentines részen, ahol az út alatt tarvágás volt néhány éve, gyönyörű kilátás nyílik a völgyre. Felmászom az erdészút melletti dombra egy háromágú, göcsörtös törzsű bükkfához, hogy a tövénél ülve elszívjak egy szál Djarumot és a tájban gyönyörködjek. A víz a kulacsomban már egészen felmelegedett, és a néhány darabka hús is - amit magammal hoztam a zsákomban - kellemesen esik nézelődés közben. Lent a völgyben, a falu felett felhőket sodor a szél, szigetekként emelkednek ki a környező hegycsúcsok a hömpölygő és fodrozódó párából.
A cseresznyés Djarum füstje összekeveredik a friss, tavaszias levegő illatával. Emlékeket hív elő az ilyen pillanat, jót és rosszat. Nem szeretem, ha az ujjbegyem dohányszagú lesz, de most nem zavar, Vivaldi is újra kezdi a fülemben. Sokat hallgattam ezt a művet, amikor középiskolába jártam; ha délutános voltam, délelőttönként a Feneketlen-tó partján kiterülve, kazettáról játszottam le újra és újra, amíg meg nem ismertem és jegyeztem az utolsó hangokat is. Vivaldihoz a pipázás is illik, azt hiszem.
Ahogy öregszem, egyre fontosabbak lettek az ilyen pillanatok, a boldogság villanásai, amelyekbe bele tudom érteni a világ szépségét. Janus Pannonius jut eszembe:
"Újra virágzom én, boldog leszek, újra szerencsés,
Gazdagodom, s ismét minden nekizsendül, amit Mars
Bosszúja már az imént letarolt bősz jégviharával".
A Djarum lassan elég, elszívom; a mohos kő még hideg és nedves, felállok, mert átfáztam. Indulni kell tovább, amíg lehet.)
A hegygerinc déli oldalán húsz fok lehet, az árnyékos területeken és az erdőben viszont öt fok sincs, ezért folyton fel- és leveszem a kabátomat. A szerpentines részen, ahol az út alatt tarvágás volt néhány éve, gyönyörű kilátás nyílik a völgyre. Felmászom az erdészút melletti dombra egy háromágú, göcsörtös törzsű bükkfához, hogy a tövénél ülve elszívjak egy szál Djarumot és a tájban gyönyörködjek. A víz a kulacsomban már egészen felmelegedett, és a néhány darabka hús is - amit magammal hoztam a zsákomban - kellemesen esik nézelődés közben. Lent a völgyben, a falu felett felhőket sodor a szél, szigetekként emelkednek ki a környező hegycsúcsok a hömpölygő és fodrozódó párából.
A cseresznyés Djarum füstje összekeveredik a friss, tavaszias levegő illatával. Emlékeket hív elő az ilyen pillanat, jót és rosszat. Nem szeretem, ha az ujjbegyem dohányszagú lesz, de most nem zavar, Vivaldi is újra kezdi a fülemben. Sokat hallgattam ezt a művet, amikor középiskolába jártam; ha délutános voltam, délelőttönként a Feneketlen-tó partján kiterülve, kazettáról játszottam le újra és újra, amíg meg nem ismertem és jegyeztem az utolsó hangokat is. Vivaldihoz a pipázás is illik, azt hiszem.
Ahogy öregszem, egyre fontosabbak lettek az ilyen pillanatok, a boldogság villanásai, amelyekbe bele tudom érteni a világ szépségét. Janus Pannonius jut eszembe:
"Újra virágzom én, boldog leszek, újra szerencsés,
Gazdagodom, s ismét minden nekizsendül, amit Mars
Bosszúja már az imént letarolt bősz jégviharával".
A Djarum lassan elég, elszívom; a mohos kő még hideg és nedves, felállok, mert átfáztam. Indulni kell tovább, amíg lehet.)