Az elmúlt másfél évben – a járvány alatti üres óráimban – újra elolvastam filozófiai tárgyú könyveim jelentős részét, mert úgy éreztem és érzem most is, hogy valami hiányzik az életemből, illetve az életből általában. Visszanyúlás a kanonizált filozófusok munkáihoz inkább tekinthető gondolkodástechnikai öblögetésnek, mint kényszerű „vissszahivatkozásnak”, ennek ellenére – utólag – nem igazán tudom, hogy mit is vártam ettől az akciótól.
Talán annyi eredménye mindenképpen lett a dolognak, hogy rájöttem, mi az, ami eltűnt az életünkből, vagy legalábbis, csak nyomokban mutatható ki a mindennapokban: az elvont, de időszerű problémákra fókuszált gondolkodás. A klasszikus filozófia egy ideig ismerte a tárgyszerű, koncentrált elmélkedést, de a huszadik századra belefulladt a saját maga által létrehozott l’art pour l’art terminus technicus-okba, amelyeket a posztmodern, mint egzakt kifejezésmódot ünnepelt, valójában azonban ez a tendencia a gondolkodás zsákutcája volt. Azt hiszem, a fenomenológia az az irányzat, amely végül jóvátehetetlenül vakvágányra vezette a filozófia tudományát, „madárnyelvű”, öncélú, „tudományoskodó” szövegeivel végérvényesen eltávolodott az érthetőség kritériumaitól és legfőképpen a valóság tárgyától. Az a szakterület, amely izolálódik és nem képes lépést tartani a többivel, halálra van ítélve. A filozófia ma egyetlen tudománnyal sincs paritásban, egyszerűen abból az okból kifolyólag, hogy reménytelenül fókusztalan. Pedig meg lenne a helye az emberi gondolkodás világában, de addig, amíg művelői gyakran hiteltelenek (mai szóhasználattal élve: nem önazonosak...), szakbarbárok és minden más területen fájóan képzetlenek, ez csupán remény marad.
Azok a problémák, amelyek az embereket ma – a technikafetisizmus korában – igazán foglalkoztatják, a műszaki tudományok köréből erednek. A filozófiának egy túlnépesedett planétán, egy gazdasági anomáliáktól és identitásválságtól szenvedő nyugati társadalomban, amely a technológia rohamos fejlődésében és annak eredménytermékeiben látja egyedül a problémák feloldását, nem lenne bonyolult megtalálnia a „hasznosulását”, persze csak akkor, ha erre volna igénye. Ez a megújulás azonban addig biztosan nem fog bekövetkezni, amíg a „filozófusok” ragaszkodnak szánalmasan öncélú kifejezésmódjukhoz és anakronizmusukhoz.
Most, hogy jócskán beleolvastam már a három kötetbe, csalódottan konstatálom, hogy Fehér M. István szövegei mennyire nem képesek túllépni a húsz-harminc évvel ezelőtti kereteken, illetve mennyire távol állnak a huszonegyedik századi tudományos élet problémafelvetéseitől és problémamegoldó mechanizmusától. A nyelvezet megragadt abban a nagyképűen öncélú, „tudományoskodó”, „madárnyelvű” állapotában, amelyet a frissen fordított Lét és idő 1989-ben jelölt ki a fenomenológiával és a hermeneutikával foglalkozó magyar filozófusok számára. Bevallom, ezt a rosszérzést és döbbenetet csak fokozta a szerző YouTube-on fellelhető előadásainak rémes tartalma és arrogáns hangneme, illetve az ezekre adott reflexiók szervilizmusa.
Azzal, hogy például az academia.edu (vagy az internet úgy általában) szinte korlátlan elérést biztosít a nemzetközi tudományos életben mások munkáihoz, lehetőségem nyílt a mai, külföldi kutatók tanulmányait is megnézni, feltérképezni. Ezek alapján, amit Fehér M. Istvánnál tapasztaltam, egyáltalán nem kirívó, sokkal inkább egy szomorú tendencia: a filozófia tudománya talajvesztett és fókusztalan, sem nyelvezetében, sem gondolatiságában nem volt képes eddig a megújulásra; magát – tévesen – olyan egzakt tudományokkal méri össze, amelyek tudományos megnyilvánulásait nem az ötlettelenségből fakadó, múltban ragadt öncélúság, sokkal inkább a tudományos konszenzus implikálja.
A huszonegyedik századi emberiség nem lesz képes a filozófia eredményei nélkül elkerülni a maga által előkészített katasztrófát, de erre a feladatra ezek a gondolkodók és ezek a gondolatok (szövegek) abszolút alkalmatlanok. A világ nyugati fele az elmúlt tíz-tizenöt évben gyakorlatilag deszakralizálódott, mindennapjainkat egy mesterségesen gerjesztett és életben tartott, mára egyáltalán nem releváns bűntudat-kultúra hatja át, amelyet fékek gyanánt próbál a baloldali értelmiség felhasználni a tömegek ízléstelen és antidemokratikus befolyásolására, és amelyre a szellemtelen konzervatív gondolkodók egyelőre semmiféle tudományos alternatívával nem szolgáltak. Új gondolati struktúrákra, új tudományos konszenzusokra lesz szüksége az emberiségnek ahhoz, hogy elkerülje saját pusztulását.
