#vignette (csend)

A nő éjjel kettőkor ugrott ki a hatodik emeleti ablakon. Egy hatalmas, tompa puffanásra ébredtem. Amikor valaki szörnyethal, egy pillanatra csend lesz körülötte, de ezt a fojtott csendet átjárja az örökkévalóság. Egy férfi kiabálni kezdett, hogy segítsenek és hívjanak orvost. Apám kinézett az ablakon, aztán farmert húzott és lesietett az utcára. Egyre nagyobb lett kint a felfordulás. Egy nő hangosan jajveszékelt. Anyám bejött a szobánkba. Az ágyunkon ültünk. Könyvet szedett elő, hogy felolvasson belőle. Nem féltem, de remegni kezdtem. A húgom halkan elsírta magát. Szirénázást hallottunk. Apám tíz perc múlva jött vissza, sápadt volt és feszült: balett táncos volt, most szült, megetette a gyereket, aztán kiugrott az ablakon, nem is értem, teljesen szétloccsant a feje, nem lehetett mit tenni; a lány anyja már itt van, a gyerek pedig még most is alszik. Hajnalodott. A plafon repedéseit néztem, a mintákat, amelyeket újból és újból megláttam bennük. Először életemben csend volt a fejemben, fojtott csend. 

#impression (tabula rasa)

Kabócaciripelésre ébredtem. A nyitott ablakon keresztül langyos szél járja át a szobát, a közeli kaszáló felől száraz fű illata keveredik a ház mellett burjánzó friss szamócáéval. Csukva van még a szemem, egy tengerparti szobába képzelem magam, az erdő susogása a hullámzó víz morajlására emlékeztet. Tegnap délután Epiktétoszt fordítottam, azt gondoltam, könnyű ujjgyakorlat lesz, de végül egyetlen sorral bajlódtam késő estig. Kisüt a nap; felkelek. A könyvhalmok között megtalálom a bögrémet, kávét készítek és kibotorkálok a kertbe. Valami az emberi célokról és az eredendő rossz hiányáról még mindig kering a fejemben, de most nagyon távolinak tűnik, nagyon megoldhatatlannak, pedig álmomban egy fehér lapra leírtam a jó mondatot, de reggelre kelve elfelejtettem, és most megint reménytelennek tűnik, hogy teljesen megértem és lefordítom azt a sort. Lusta esőfelhők takarják el a Napot. Tavasszal nulla fok alatt volt egyik éjjel, a lányom rózsabokra aznap elfagyott, aztán egy hónapja mégis kihajtott az egyik megfeketedett ágból, és most virágozni kezdett. Visszamegyek a házba és addig dolgozom, amíg le nem írom megint azt a jó mondatot*.

* "Mint ahogyan a cél elhibázása sem okkal történik, úgy a rossz lényege sem létezik a világban." Epiktétosz, Kézikönyvecske [Enchiridion] 27.

#impression (rigóember)

A rigók már két éve a kertbe járnak csipegetni a virágágyások melletti füves részt, idén magokat szórtam nekik, hogy a giliszták és bogarak mellett valami más is jusson nekik. Az egyik, egy öregebb, szürkés-fekete tollú már egészen közel jön hozzám; ha a kávémat iszom a kerti asztalnál, karnyújtásnyi távolságra ugrál, láthatólag egyáltalán nem fél tőlem, még akkor sem, ha megmozdulok, vagy felállok. A minap egy gilisztával a csőrében lépdelt oda, rám nézett és egy méterre tőlem letette a zsákmányát, majd elröpült. Délután megint a kertben csipegetett, de csak tíz perc múlva jött a közelembe. Egymás szemébe néztünk. Mintha mondani akarna valamit, nem mozdult, apró, fekete pötty szemével belemeredt az enyémbe. A reggel felkínált giliszta tetemét hangyák lepték el, óvatosan mellé ugrált, és a csőrében lévő magokat kipottyantva elröpült. Elgondolkodtam. Vajon miféle lélek lehet, kit rejt a madárálarc? Talán valamelyik közeli rokonom vagy barátom kapott új életet egy rigó testében, de (bánatára) nem felejtette el, hogy egyszer ember volt, s most minden nap meglátogat, hogy fájó szívvel nosztalgiázva próbáljon intellektuális kapcsolatot létesíteni velem? Folyton az jár az eszembe, hogy valamelyik öreg professzor barátom az, akit könyvek közt láttam utoljára, irodalomról vagy antik történelemről beszélgettünk, s most gilisztával és magokkal a csőrében próbálja értésemre adni, hogy még mindenre emlékszik az életéből, csak a Teremtő bezárta egy feketerigó testébe - szellemét lassú, de biztos madár-metamorfózisra ítélve.

Tegnap reggel kávéval és a könyvemmel ültem ki ébredezni. Már fél órája olvashattam, amikor "rigó-barátom" megjelent. Most nem csipegetett, hanem rögtön a székemhez ugrált, karnyújtásnyira megállt és rám meredt. Mondani akart valamit, én meg egyre zavartabban próbáltam kifürkészni a tekintetéből, hogy mit szeretne. Hangosan beszélni kezdtem hozzá, de nem mozdult, csak nézett rám várakozóan. Nem értettük egymást; illetve talán ő értett mindent, csak én nem tudok egy madár szeméből jelentést kiolvasni. Ő madárként tud emberül, de én emberként nem értek madárul, így hát néztük egymást még egy darabig, aztán megfordult, csipegetett néhányat a fűben és elröpült. Lehet, hogy valaha nagy professzor volt, talán Shakespeare vagy Hérodotosz munkáiról gondolkodott és tanított egy életen át, de most magokat gyűjt, meg gilisztákat, hogy télen ne pusztuljon éhen; és valószínűleg tegnap feladta, hogy ez a kedves, de ostoba tanítványa bármit is megért abból, amit a tudomására hozna. 

Pedig megértett: szemben velem, aki csak egy homo sapiens vagyok, ő egy rigóember; »kettős-létezését« most is - mint professzorként - a megismerés, a tudás és a kötelességtudat szövi át, de a különböző létformák elvárásainak engedve, rigóemberként csak a létfenntartásra tud koncentrálni, miközben a Hamlet vagy Periklész jár a fejében a Mátra felett repülve vagy a kertemben csipegetve. Azt hiszem, már túl késő az ornitológia felé fordulnom; és egyre biztosabb vagyok benne, hogy folyton valami olyan felé kullogok, amit talán sosem érek el.