#vignette (idő)

Karórák fekszenek az asztalon. Mindegyik mást mutat, sok különböző időt. A másodpercmutatók kaotikus kattogása betölti a szobát. Hátradőlök a fotelban és figyelem a csendet. Nincs is csend, sosincs csend körülöttem. Folytonos zúgás van mindenütt. Valamit nagyon elrontottam, mégsem érzem hibásnak magam. Tulajdonképpen e pillanatban nem is érzek semmit. A belső órámat próbálom a külső kattogás poliritmikájához igazítani. Értelmetlen. Már ötven éve próbálkozom ezzel, mégsem tudok belenyugodni. Nem tudok megelégedni a majdnem-pontos idővel, kényszeresen igazítgatom az óráimat magamhoz, a saját belső metrumomhoz. Kézbe veszem őket és addig állítgatok rajtuk, amíg legalább néhányszor azonos időben, egyszerre kattanunk. Aztán ez is elmúlik és visszacsöppenek a mindennapok diszharmóniájába. Sosem tudhatom a pontos időt, mert nem is létezik olyan, csak az illúziója.

#impression (iniciálé-jegyzet)

zért érdekesek a szavak, amelyeket a papír vagy a gép előtt ülve elsőre leírok! Ezeket többnyire kitörlöm, de valamiért később az elkészült szövegre is hatással vannak. Anticipáció. Törlés.

Devecseri Gábor 1952-ben megjelent Iliász fordításában még „Istennő, haragot zengj, Péleidész Akhileuszét, vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak” formában szerepelt az eposz első sora, de 1957-től – Babits Mihály költői megfogalmazásához és az eredeti görög szöveghez illeszkedően – már „Haragot, istennő, zengd Péleidész Akhileuszét” alakban kanonizálódott Homérosz műve a magyar kiadásokban. „A világirodalom az indulat énekével kezdődik” – írja 1936-ban Babits Az európai irodalom története című munkája elején, vagyis Homérosz első „leírt” szava – anticipációja – a harag volt.

Ezzel szemben – a picit talán később lejegyzett – Mózes első könyve a b’résit, azaz a kezdetben szóval vezeti be a művet. A zsidóság szerint a Tóra nem más, mint a világ szövete, egyszersmind a Teremtő kinyilatkoztatása, amely megalapozza az Isten által teremtett fizikai világot, és amely világ – ebből következőleg – a b’résit szóval mint olyannal veszi kezdetét. Míg Homérosz munkája a szenvedélyes görög múlt tükröződése, addig a Biblia az annales és az eposz műfajának szigorú, közel-keleti ötvözete.

Húsz perccel ezelőtt kitöröltem a megrekedtem szót. Anticipáció?

Naplóbejegyzés (első őszi hétvége)

(Éjszaka szarvasok bőgtek a völgyben, kutyák nyüszítettek rá. Egyik napról a másikra ősz lett, újra hidegek a reggelek a házban. Beesteledett, a távolban harang zúg, a faluban mégis minden csendes. Könyvet olvasok a konyhában és vizet forralok teához. Twinings Earl Grey kell most ide, az őszi hűvösre az való! Holnap jönnek Forró Laciék, lesz sajttál, szőlő, aszalt gyümölcs és Djarum, meg villányi bor vagy házipálinka a hideg ellen. Remélem, az egyik hosszabb séta valamelyikén végre megbeszélhetjük a régen félbehagyott dolgozatát, és talán a doktori jegyzeteimre is lesz majd idő. A hétvégén nem akarok a munkámra gondolni; átlényegülnék, ha lehetséges.)

#impression (Empedoklés-jegyzet)

Aetius a De Palcita Philosophorumban leírja, hogy Empedoklés „felfogása szerint a Szeretet gyakran szétválaszt, a Viszály pedig egyesít. Amikor ugyanis a Viszály a világegyetemet őselemeire bontja [tűz, levegő, víz, föld], a tűz egybe [egyetlen tömegbe] tömörül; s ugyanígy a többi elem is. Amikor pedig a Szeretet [a világegyetemet] ismét eggyé [kovácsolja], az [elemek] alkotórészei szükségképpen ismét szétválnak. Empedoklés tehát elődeink között először vezette be a ható okot, de nem egyetlen mozgási elvet állapított meg, hanem két ellentétest…”
Empedoklés szerint tehát a világban megjelenő dolgok e négy őselem különböző arányú egyvelegéből állnak, amelyek a két rendező elv, a Szeretet (mint vonzódás) és a Viszály (mint taszítás) által vegyítődnek vagy válnak el egymástól.
A Szeretetnek köszönhetően születtek meg a világegyetemben létező dolgok, amelyek a vonzás törvényszerűségeinek megfelelően a négy őselem különböző arányú keveredéséből, illetve belső mozgásából váltak ki a homogén ősállapotban lévő négy elemből, és lettek egyedivé. Ezzel szemben a Viszály mindig a négy homogén elemből álló ősállapot újbóli létrejötte felé mutató rendező elv, amely a Szeretet által megteremtett egyediség folyamatos belső változásainak, alakulásának egy bizonyos pontján (határértékén) már visszafordíthatatlanul a homogén ősállapot irányába mozdítja a dologban megjelenő anyagot.
Ami tehát a homogén ősállapot szempontjából taszítás vagy szétválasztás, az a heterogén világmindenség szempontjából vonzódás és egy sajátos rendező elv szerinti alkotás, ami természetesen fordítva is igaz; azaz csak nézőpont kérdése, hogy a rendező elvekben megjelenő mozgás iránya merre mutat.
 
Miközben olvasom, fordítom a szöveget, azon gondolkodom, hogy az életem során elszenvedett veszteségeim vajon milyen nézőpont felől vizsgálva lehetnek a rendezettség irányába mutató tendenciák. Létezne egy olyan ideális állapot, amelyben a jelenvaló világ még világ marad az ember számára (nem esik, rendeződik őselemeire), de benne megjelennek azon dolgok tökéletes ideái (hibátlan elegyei az elemeknek), amelyek a dolgokban dúló belső Viszály, a taszítás folytán megszűntek létezni? Az elszalasztott lehetőségek, a hibás döntések, az elvesztett rokonok, barátok, a kötődések és ragaszkodások valahol és valamikor – a Szeretet által - új minőségben jelennek majd meg?
 
Empedoklés szerint tehát az ősállapot nézőpontjából figyelve a Viszály reményt jelent, a Szeretet viszont egy időre (khronos, hóra?) mindent összekavar. Életemben már sokszor voltam összezavarodva a Szeretet által, de nem vagyok benne biztos, hogy a Viszály a rendezettség állapota felé lökött volna el..., persze lehet, hogy én ezt az egészet egy teljesen más aspektusból vizsgálom.

#impression (kazamata::az eltűnt idő nyomában)

Fejfájásra ébredtem. Az első hajnali villamos süvítve száguld a Zuhatag sor megállóig, a kert fáit viharos szél tépi, eltévedt sirály vijjogását hallom a szomszéd háztető irányából. Az ablakból látom a türkizkék eget, a Nap még a horizont alatt bujkál, de már világosodik a János-hegy felett. A plafont bámulom. Kávét innék, de tudom, hogy most nem tenne jót, a hideg időtől összeszűkült érrendszeremben úgy robognak a vörösvértestek, mint a hajnali hatvanegyes az Ördög-árokban. Végül elunom a tétlenséget és előszedem a könyvemet, Az ógörög nyelv szelleme, Monique Trédé és Jacqueline de Romilly munkáját, és jóízűen belemerülök a szövegbe. Már két éve folyamatosan fordítok, hol ógörög, hol pedig héber-arámi szövegeket, mégis, ahogy olvasom ezt a tisztességesen megírt ismeretterjesztő könyvet, úgy érzem, még közelebb kerülök az ókori görögök és a mindenkori görögül tudók nyelvéhez, gondolkodásához. Büszkeséggel tölt el, hogy egy olyan klub tagja vagyok, amely több ezer éve - tértől és időtől függetlenül - azt a kultúrát és értékrendet képviseli, amely alapjául szolgált mindannak, amit értékesnek, de mostanra fájóan torznak és kiüresedettnek érzékelek. Kedvem volna egész nap ágyban maradni - mint Marcel Proust, csak olvasni és írni, mert a kor előrehaladtával alvásra már egyre inkább sajnálom az időt -, de az óra jelez, és én két lábbal kelve visszahuppanok a jelenvalóba. Hosszú a nap, kell a pénz könyvre és mézeskalácsra.