#impulzus (fraktál)*

Most ébredtem. Hideg van a házban. Fraktálokkal álmodtam. Mandelbrot-halmazok rajzolatai úsztak a koponyámban. Színes hagymakupolák. Buborékok. Egy-egy emlék. Események. Álmomban belenagyítottam. Egyikbe a másik után. Szétrepesztették a koponyámat, ahogy a részletektől megnőttek. József és emlékei. Hasonulás. Hasonulás a Teremtőhöz. Hasonulás a végtelenhez. Emlékeimben. Még élek.

Felkelek. Begyújtok. Fahasáb ropog a lángokban. Tűznyelvek. Izzó fraktálok. Holografikus emlékek. Világegyetem. Mindegy. Ez is, az is. A végtelenség a lényeg, hogy végtelen vagyok. Legbelül. Ébren nagyítom már a buborékokat. Az apró részleteket. Kávéval. Szívem dobog.

Az egyenlet: Z=z²+c. Tanultam. Emlék. Az egyik Mandelbrot-buborék. Nem is így kell leírni! Az egyenlőségjel oda-vissza áll. Egymásra ható. Így nő a végtelen. Zé a zével, ahol zé én vagyok. Az egyik oldalon hatványozottan én, hozzám adva mindig valamit. A másik oldalon folyton önmagam, mindig önmagammá változva. Kiegyenlítem magamat. Hasonulok magamhoz. Nagybetűre. Mindennek ellenére. Kisütött a Nap.

* a szöveg egy kísérlet része: nem nézem vagy fogalmazom át, nem javítom, csak kiteszem, ahogy leírom, abban a pillanatban, vállalva ennek minden hibáját és következményét

#impression (PaRDeSZ::autonóm)

Egyedül maradtam a Kertben. Senkit se látok. Régebben azért jártam ide, hogy az itt szedett virágokkal elkápráztassam a Kerten túli világot, most azért vagyok itt, mert rájöttem, hogy nem is létezik semmi sem a Kerten kívül. Azok a virágok, amelyeket ostoba büszkeséggel, fiatalon kivittem innét, már régen elpusztultak, mert a kinti világ nem alkalmas – talán soha nem is volt alkalmas – arra, hogy táplálja vagy életben tartsa őket. Nincs hová kimenni, a Kert maga a világ, az egyetlen világ, ahol értelmet kap a valóság és a létezés.

A klasszikus görög gondolkodásban az oikumené szó jelenti a lakott vagy megismerhető világot, amelyet Hérodotosz az emberrel és az ember által kitalált lényekkel népesített be. Ezen túl már csak az Ókeanosz van, amely hatalmas hullámaival elfedi a megismerhetetlen végtelenséget a fürkésző szemek elől. A Kertet talán pont ez a mindet körbefolyó, dühöngő tengerár veszi körül, amelyen lehetséges ugyan a hajózás, de idővel olyan elveszettek és pogányok leszünk, mint Odüsszeusz, aki élete kétes dicsőségéből hullott alá Dante poklába.

Az eget nézem. Távoli csillagok milliárdjai pislákolnak, amíg a Hold fénye el nem homályosítja őket, aztán a Nap első, hajnali sugarai elvakítják a szememet, és minden eltűnik, egybemosódik a világoskék égbolt ragyogó fényében. Minden ott van vagy semmi sincs ott, ahol addig látni és tudni véltem; de a tengernyi, hullámzó fény már sokszor megtévesztett, ezért hagytam el fiatalon annyiszor a Kertet. Most már öregebb és türelmesebb lettem, itt maradok nyugton, hogy életem végéig sétálgassak a Kert virágai között, ösvényeit járjam, megismerjem ligeteit, csörgedező forrásait – a magam boldogságára, egyedül. Senkit se látok már magam körül. 

#impulzus (jazz)*

Oscar Peterson szól kazettáról, a C Jam Blues, fontos, hogy kazettáról, és fontos, hogy sercegősen, zajosan, de jó hangosan, hogy elnyomja a csendet, ami körülvesz. Élő zene, mint a bakelit, nyoma sincs a digitalizált tökéletességnek, akár egy klubban is lehetnék, a természetes környezeti hangok részei a zenének. Erről Art Pepper egy késői lemeze jut eszembe, amelyiket a Village Vanguardban vett fel még hetvenkilencben, a szaxofonszóló alatt hallani, ahogy a közönség koccint, duruzsol és a székeket tologatja, de ez a háttér-kakofónia egyáltalán nem zavaró, nem steril, inkább "kiéletesedik" tőle produkció. Mind a két lemezt, amelyekről a kazettákat csináltam, még nyolcvannyolcban vettem egy árustól a munkahelyemen. Az, hogy valaki az utcáról bejöhetett – hóna alatt egy halom bakelitlemezzel – a vasúthoz, mutatta, hogy a változások korát éltük, oda lett a fene nagy pártfegyelem. Jó érzékkel mindjárt le is csaptam bagóért néhány jazz korongra, pedig nem sok tudásom volt a műfajról, csak találomra válogattam az ismerős nevek között. Aztán később nagyon vágytam digitális felvételekre is ezekből, de mire megszereztem mindet, rájöttem, hogy pont a lényegüket veszítik el a hangzás tökéletesedésével. Azt hiszem, hogy a jazz úgy jó, ahogy van, recsegősen, zörgősen és zajosan.

Most, hogy megtaláltam ezeket a viharvert kazettákat, sokat gondolkodom a régi időkről. Egy walkmannel hallgattam oda-vissza őket, amíg meg nem jegyeztem az utolsó hangig mindent. Utaztam egyik városból a másikba, éjjel-nappal úton voltam, mint valami amerikai beat-regényben, szabadon és tébolyultan. Imádtam is az életemet, folyton Kerouac-ot, Ginsberget, Hemingway-t, meg Berrymant olvastam, hogy tudjam, micsoda jó dolgom van, meg azt is, hogy hová tartok és tartozom. Közben észre sem vettem, hogy én is egy elveszett nemzedék tagja vagyok már, egy olyané, amelyik a gulyáskommunizmusban szocializálódott, de a vadkapitalizmusban lett ivarérett fiatal, így aztán nem sok stabil fogódzót sikerült találnom a jövőmhöz, csak sodródtam a mások és magam keltette árban, amíg ki nem égtem a nagy önmegvalósításnak csúfolt rettenetes lelki ámokfutásban. Végül megnősültem. A futkorászást felváltotta a polgári kötelességtudat (vagy annak valami kezdeti vezeklési formája), a jazzt pedig világzenére (akármit is jelentsen ez) cseréltem. Az igazsághoz tartozik, hogy a komolyzene még a legőrültebb időszakaimban is része volt az életemnek; azt hiszem, ha nincs Bach, Mozart vagy Bartók, ma már nem is élnék. De voltak, így túléltem a saját magam felszámolását, elecetesedését és romlásba taszítását.

Bach, Mozart, Bartók és két csodálatos gyerek, innét indultam el teljes menetfelszerelésben megint a tébolyulatba, és merültem szügyig az önpusztítás nárcisztikus alvilágába. Aztán ennek is végé szakadt, hogy hogyan, mikor és miért, már komolyan nem tudom, de megtörtént és ez a lényeg. Most pedig előkerültek ezek a régi, múltidéző jazz kazetták, üvöltenek a hangfalak, elnyomják a csendet, mert a dermesztő csendnél nem tudok ma már ijesztőbb dolgot elképzelni sem. A zseniális Oscar Peterson pedig üti-veri a zongora billentyűit, és én megint az lehetek, aki valaha voltam: kurvára elveszett.

* a szöveg egy kísérlet része: nem nézem vagy fogalmazom át, nem javítom, csak kiteszem, ahogy leírom, abban a pillanatban, vállalva ennek minden hibáját és következményét