#napló (Sylvester & Balázs János)

Szantálfa illata lengi be a házat. Semmi sem történik. Teát szürcsölök a fotelomban és álmosan bámulok ki az ablakon. Nem állt meg az idő, most mégis úgy tűnik, mintha ebbe a pillanatba koncentrálódna minden, ami valaha volt, van és lesz. Az üresség semmivel telik meg, de el is illan egy szempillantás alatt, amint kortyolok egyet a forró teából. 
 
A humanizmusról olvasok; Balázs János 1958-ban kiadott Sylvester János és kora című könyvét. Letehetetlen! Olyan filológusi műgonddal és alapossággal nyúl a témához, ahogy kevesen. Egyszerűen zseniális munka! Korábbi tanulmányaim során találkoztam már Sylvester János nevével, de az első teljes, magyar nyelvű Újszövetség-fordításán kívül semmi egyebet sem tudtam róla. Pedig igazán érdekes ember volt, egy igazán érdekes – Tacitusszal szólva „sorsfordulatokban gazdag” – korban. Az 1989-ben elhunyt nyelvész-filológus, Balázs János tudományos precizitással és a legapróbb kultúrtörténeti részletig leásva vizsgálja meg a korszakot, olyan direkt és indirekt bizonyítékokat hozva Sylvester János személyével kapcsolatban, amelyek által egy XVI. századi ember teljes életét szinte tökéletesen be lehet mutatni.* Külön gyönyörűséget okoz a könyv litográfiája és állapota is: vastag, félfamentes, megsárgult papíron, Codex betűvel szedett szöveg, A5-ös formátumban, (fekete-fehér) monochrome fotókkal és (sárga-fekete) kétszínnyomásos korabeli könyvlapokkal illusztrált, keményfedeles kiadás.

 
Rajongással teli örömmel nézem a könyvemet, lapozgatom, és közben azon gondolkodom, hogy tényleg nem létezik a semmi, metafizikai értelemben talán igen, de fizikai valóságunkban biztosan nem. Leégett a füstölő, kint egyre melegebb van, a teámat is megittam; ma a kedvenc mátrai éttermünkbe megyünk rántotthúst enni, ideje elindulni, ha előtte még kirándulni is akarunk a furcsa, tavaszias időben. 

*Ehhez hasonló, mindenre kiterjedő „nyomozást” végzett hajdani egyetemi tanárom és barátom is, Sarkady János professzor egy Rómáról szóló fél éves, lenyűgöző előadás-sorozat keretében, ahol a korai köztársaság ismertetése mellett – mint egy mellékesen – az ókori feliratok, források és indirekt bizonyítékok segítségével mutatta be Publius Valesius Poplicola (P. Valerius Publicola) konzul kevéssé ismert életét.

#impression (népszerűtlen elmélkedés)

Marc Chagall, White Crucifixion, 1938.

A hit elfogadása vagy eltaszítása az emberi elme szabadságából fakadó döntés eredménye, Isten nem szorul rá a hitünkre, nem akarja bizonyítani létezését és mindenhatóságát; tőlünk függetlenül van és tölti be a világot – néha matematikai vagy fizikai képletként, néha mitikus világteremtőként, ez csak látásmód kérdése –, mert az Örökkévaló egyetlen. 

#napló (fragmentum ad docendum)

#1 

„Mon devoir d’historien m’oblige à déclarer qu’une nuit du mois de juillet, peu de moments avant le lever du soleil, la porte du parc d’une maison de campagne s’ouvrit, et qu’il en sortit un homme avec toutes les précautions d’un voleur qui craint d’être surpris.” (Prosper Mérimée, Le Vase Étrusque)

 

„Képzeletem jóvoltából bennem lakik […] énem minden eddig volt – s leendő […] – lehetősége. […] ruhatetű s kullancs […] ugró-izmai […] Hogy előre szökjem […] hogy hírt adjak, mire […]” a napfelkelték és naplementék hasonlósága miatt eldönteném, melyik napszakban nézek ki az ablakon, vagy ugrom át egy kerítést, tébolyultan. Parallaxis hiba. Most is narancsosan izzik a horizont a Rózsadomb felett, mint annyiszor. És este, és reggel, ötezer-ötszáznyolcvankettedik nap.

[„taní-

tani!”]

#2

Soha nem gondoltam rá, hogy kiírom magamból. Azt hiszem, az ilyesfajta őszinteség nincs meg bennem. Az allegóriák szintjén igen, in effectu mégsem. Magam előtt sem. Inkább szemérmes metaforákban próbálom feloldani az emlékeimet. Visszanézve szövegre, magamra, jobb ez így. 

Az első szó, amit leírok, mindig a „Nem…”, aztán kihúzom és kezdem elölről. „Szöveget nem kezdünk hoggyal-és-nemmel!” Ez stílus kérdése, pedig erre áll rá a kezem, a zsigeri tagadásra. Az igazság a tagadás allegóriája. Őszintétlen szöveghagyományozás, amelyben iksz jelöli az ismeretlent, és csakis egy megoldás létezik: a tagadás spiritus rectora. „Time not important. Only life important.” „Már nem.” Így helyes most. Így alakult.

#3

[A téli Múzeumkertben, Kazinczy Ferenc mellszobránál álldogáltam egy kávéval a kezemben. Vacak papírpohárból szürcsöltem a bő lére eresztett feketét; a jeges szél pillanatok alatt langyosra hűtötte a pocsék löttyöt. Tanítani mentem, de kezdésig maradt még időm; tettem néhány kört a múzeum épülete körül, majd dideregve behúzódtam a költő-nyelvújító szélárnyékába. Mindennapi történet. Akkor minek írom le? Nosztalgiából? Hiszen minden kapu nyitva volt a kert négy oldalán, szabadon távozhattam volna bármelyiken! A Múzeumkertben – mondta Kazinczy – akárki ácsoroghat, ez még nem jogosíthat senkit semmire. Hiába, „jeder ist der Andere und Keiner er selbst.”]

#vignette (fontos::pillanat)

állok a körúton a dugóban mindjárt elérem a vígszínházat besötétedett egy kilencvenegyes busz gurul el mellettem a túloldalon már látszik a becsukott európa kávéház ahol kétezeregy szeptember tizenegyedike délutánján ültünk egy emeleti sarokasztalnál és néztük a hatalmas ablakon keresztül a szemközti bolt kirakatába rakott tévé előtt álló mozdulatlan tömeget körülöttünk mindenki idegesen sugdosott és én a gyerekeimre gondoltam hogy meg kell védenem őket ez fontosabb mint bármi más ami akkor fontos volt nekem és attól a naptól fogva a körút valahogy más lett baljós és reménytelen mint most itt ebben az átkozott dugóban