Szüleim rettenetes anyagi helyzetben voltak a hetvenes évek elején,
anyám kimaradt miattam az egyetemről, apámat meg politikai okok miatt nem vették
még fel a villanykarra. Hogy megéljünk, apám munka után újságot árult a
Felszabadulás-téren. Ilyenkor azt kiabálta, hogy „Itt az Esti Hírlap! Megjelent
az Esti Hírlap!”, mi pedig anyámmal gyakran elé mentünk és segítettünk a
maradékot eladni vagy visszavinni a kiadóba. Ácsorogtam mellettük, bámultam a
téren nyüzsgő embereket, és néha selypítve én is elkurjantottam magam, hogy „Esti
a híjjap!”, de arra már nem emlékszem, hogy ez lendített-e bármennyit is a forgalmunkon. Anyám terhes volt a húgommal és színes virágokat festett a kismamacipőjére, apámnak hosszú haja és szakadt farmere volt totális ellentétben származásával, én pedig pici voltam és nagymamám kötötte a ruháimat – elég furán festhettünk a tömegben. Egyáltalán
nem voltunk krémesevők, se hotelok éttermében üldögélő mintacsalád, de volt sok könyvünk
és rengeteg barokk lemezünk otthon, meg felelőtlen lendületünk is bőven – már ami a szüleimet illette –, amely hevület évekkel
később azért mégiscsak meghozta a gyümölcsét, de akkor erre szerintem egyikünk
se gondolhatott.
Nagynéném intett a pincérnek, hogy hozzon még egy málnaszörpöt.
Úgy nyammogtam, mint akinek nem ízlik a sütemény, pedig nagyon is ízlett, csak
spóroltam vele. Igyál egy kortyot, akkor könnyebben csúszik – mondta mosolyogva,
én meg ittam az édes üdítőt, és esküszöm, hogy abban a pillanatban valami
kinyílott bennem, valami, amit talán ma optimizmusnak neveznék, és amely
érzés azóta is elkísér, bárminek is hívják. Kint hétágra sütött a nap, én pedig
életemben először találkoztam azzal a kiváltságos állapottal, hogy milyen dolog úri módon lenni, tulajdonképpen
milyen egyszerű is ez, csak az adott pillanatot kell szőröstül-bőröstül átereszteni
magamon, és akkor az „Esti a híjjap!” se ciki, meg a filléres anyagi gondok se. Szüleim valószínűleg ezt már jóval korábban megtanulhatták, mert olyan
eleganciával voltak csórók, hogy az tulajdonképpen fel sem tűnt senkinek, néha talán még nekik se.
Fotó: Fortepan, 60116, 1973.