#impression (hajnal::jegyzet)

[Azt hiszem, zöld rosttollal van írva (vagy rajzolva?), szavak, mondatvégi írásjelek, tekeredő farkú macskák, bejegyzések, je me souviens, amolyan „perceptuális élmény”. Felébrednék! Ganz egal.]

#impression (szájbarágós)

„Mesélik, hogy volt egy tudós férfi Satanów városában, aki töprengése során egyre mélyebben ásta bele magát abba a kérdésbe, hogy miért van, ami van, és miért van egyáltalán valami. Egy pénteki napon ima után bent maradt a tanházban, hogy kicsit továbbgondolja a dolgokat, annyira belegabalyodott saját gondolataiba. Megpróbálta kibogozni a kérdést, de nem járt sikerrel. Észlelte ezt a szent Baal Sém Tóv a távolból, kocsiba ült, és csodálatos hatalmánál fogva, mellyel szinte elnyelte az utat, egy szempillantás alatt a satanówi tanházban termett. Ott találta a tudós férfiút gyötrődve. A Baal Sém így szólt hozzá: »Azon tépelődsz, hogy van-e Isten. Én bolond vagyok és hiszek.« Annyira felkavarta a kételkedő ember szívét az, hogy egy ember ismerte a titkát, hogy szíve befogadta a titkot.”*

Kopott zsebóra kattog a dobozában, néha felhúzom, az apró papírdoboz pedig felerősíti a hangot. Kint kutyák ugatnak a hidegben, a tavasz ellenére fagyott még a világ, korán behúzódtam a házba. Kopt keresztény egyházatyák emlékeit olvastam a délutáni napsütésben, Az atyák bölcsességét**, még tele van a fejem a történeteikkel. Kicsit nyers a magyar fordítás, mégis beszippantott a légköre, alig több, mint egy óra alatt kiolvastam, miközben gyakran jutottak eszembe zen buddhista szövegek és haszid históriák, amelyeket évtizedekkel ezelőtt tanítottam az egyetemen. Rövid, tömör történetek ókeresztény remetékről, akik merev dogmatika és cirádás tradícióktól mentesen, naiv egyszerűséggel értelmezték az ekkor még kanonizálatlan Szentírás könyveit és az istenhitet.
Miután kiolvastam a vékony kis kötetet, jártam egyet az erdőben, aztán itthon még egyszer elolvastam az egyik történetet, amelyiket azóta se tudom kiverni a fejemből. A IV-V. században élt pharani Dániel által hagyományozott elbeszélést kortársától, Arszeniosz atyától hallotta, miszerint élt Szkétiszben (Wadi El Natrunban) egy remete, aki egész életében szigorú, aszketikus életet élt, de úgy tartotta, hogy a kenyér és a bor transzszubsztanciációja csak szimbólum, a valóságban csak jelképesen feleltethető meg Krisztus testének és vérének. Mikor ennek két másik, tanultabb atya hírét vette, felkeresték az öreg aszkétát és kérlelni kezdték, hogy változtasson téves elképzelésén. Az öreg azonban – János evangéliuma nyomán*** – csak explicit tények láttán lett volna hajlandó módosítani teóriáján, ezért két vitapartnere és ő a következő napokban külön-külön imádkoztak Istenhez kinyilatkoztatásért. A Teremtő meghallgatta minhármójuk imáját, így amikor eljött a vasárnap és elmentek a templomba, a gyülekezetből csak ők hárman látták a kenyeret az oltáron gyermeknek. Amikor pedig a pap kinyújtotta a kezét, hogy megtörje azt, egy angyal szállt alá az égből és egy karddal leszúrta a gyermeket, majd vérét a kehelybe csorgatta. A megtört kenyeret a két atya kenyérként, az öreg remete azonban véres húsdarabként kapta a szájába, amit képtelen volt lenyelni, ezért Isten kenyérré változtatta, a vért pedig borrá. A szentség bizonyságtevő revelációja után mindhárman örömmel és megerősödött hittel tértek haza.
Egész nap nem olvastam híreket, mert felfoghatatlanok és felkavarók. Egyáltalán nem akarok véres húscafatokat kapni a számba, mert félek, hogy talán soha nem fognak kenyérré változni; főzök inkább egy kávét és bögrébe öntöm, hosszú az este, az óra pedig még határozottan ketyeg a dobozban. 

* Martin Buber, Haszid történetek I., Atlantisz Kiadó, Budapest, 1998. p. 141.

** Az atyák bölcsessége, Holnap Kiadó, Budapest, 1991. pp. 45-47.

*** Jn 20,25

#impulzus (fecnik/11:08 AM)

Elfogytak a szavak. Az elmúlt napokban egyes szám harmadik személyű lett a világ.

Kívülről és egyre távolabbról figyelem azt, amit eddig valóságosnak tartottam; mint amikor egy rossz regényt olvasok, de ha most leteszem a könyvet és felnézek, már fogalmam sincs, hogy hol vagyok.

Minden, amiben hittem vagy hinni akartam, hogy a körülöttem létező és érzékelhető valóság része, csak zavaros vibrálása a bennem pislákoló karteziánus öntudatnak.

Talán tényleg létezik keleti létforgatag, ami ebben a hamis árnyékvilágban tart, hogy újra és újra megismétlődhessenek benne a wittgensteini tények: szavak, mondatok, gesztusok, amelyek elhitetik velem, hogy élek. 

Tehát: félek.

A félelem talán a legjellemzőbb érzésünk: félünk Istentől, félünk a bűntől, félünk a fájdalomtól és félünk a haláltól. De attól félünk leginkább, hogy a félelmünket mások is felismerik.

A mások én vagyok.

Tavasz van bennem: felismerhetetlen.