#impulzus (poszthumanizmus)

Mennyi időnk van még hátra? Elegem van az emberekből, egyáltalán nem esik jól társaságban lenni, hallgatni a megszokott klisékből összerakott mondatokat, az alpárian egyszerű, bináris értékítéleteket, vagy a végletekig közönséges megoldási paradigmákat, amelyekből legtöbbször ostoba és agresszív konklúziókat szűrnek le. Azok a mindennapi tények és definícióik, amelyekre az emberiség az elmúlt évezredek alatt támaszkodhatott (és támaszkodott), nyomtalanul feloldódtak a poszthumanizmus olvasztótégelyében. Ami megmaradt e világméretű dekonstrukció után: a bizonytalanság bizonyossága. Olyan fogalmaink estek áldozatául ennek a rettenetes pusztításnak, mint a jó, a rossz, az értelem, az ostobaság, az igaz, a hamis, a valóság, az illúzió, az isten, az ember, a gép, a nő, a férfi, az élet, a halál, a hit vagy a tudás. Helyükre a pontatlanság diadalának kocsonyás zseléje került, amelyben kontextusuktól megfosztott és megerőszakolt kifejezéseink fuldokolnak egy régen volt wittgensteini egzaktságról álmodozva. Hogyan kerülhetjük el a totális pusztulást, ha nem vagyunk képesek alap szókészletünk elemei között rendet tenni, vagy ha kizárjuk az empirikus bizonyosságot, mint a megismerés és a tudás alapját a világból?! Nincs hová elbújni, mindannyian bűnösök vagyunk! 

#impulzus (hipokrita)

Ötvenhatodik napja tart az orosz-ukrán háború, és mi még mindig tankolhatunk a járműveinkbe, fűthetjük az otthonainkat, gyárainkat, azaz utazhatunk, lakhatunk, élhetünk, dolgozhatunk; egy kisebb döccenőt leszámítva semmit sem változott az életünk az ötvenhét nappal ezelőttihez képest. Vagy talán mégis: napi huszonnégy órán keresztül nyomasztva érezzük magunkat, ami kellemetlen diszkomfort érzetet okoz. A világ fejlett országaiban élők a kezdeti rémületből sajnálkozásba, a sajnálkozásból szakértésbe, mostanra pedig a közönyös elfogadásba estek át. A háború eseményei a nagyobb internetes portálokon eltűntek a kiemelt hírek közül, azaz ötvenhat nap alatt a nyugati világ elfogadta és megszokta azt, hogy közvetlen határain túl az emberek halomra gyilkolják egymást. Visszatért az élet a megszokott kerékvágásba, tavaszi ünnepeinket üljük és tervezgetjük a nyári vakációt, de nem szűnő szorgalommal – társaságban vagy az interneten, tisztes européer polgár módjára – elborzadunk az Ukrajnából jövő hírek miatt, ugyanakkor ezek a gesztusaink egyre inkább hasonlítanak a szíriai háború „megélésére” vagy egy afrikai etnikai mészárlás megítélésére; begyakorolt felsóhajtásaink intenzitása napról-napra veszít őszinteségéből, és minden bizonnyal idővel megszokott és üres sajnálkozássá aljasul majd. Hogy mire alapozom ezt? Az európai polgárok egyik része állva tapsol az oroszok ellen hozott szankcióknak, és az orosz elnök fejét követeli a NATO-tól, míg a másik része ennél mérsékeltebb álláspontot alakított ki, és igyekszik szofisztikáltabb képet kialakítani az eseményekről. Egyben azonban megegyeznek: bárhogyan történnek a dolgok Ukrajnában, a jóléti társadalom színvonalából (kinek-kinek országa és gazdasága szerint) egyik oldal sem enged egy fikarcnyit sem, mert a mindennapi megborzongáson túl már komfortfokozat-esést implikálna, ha tovább vezetné magában a hatásmechanizmust, és a végeredményt kötelező érvényűnek tartaná önmagára és a környezetére nézve. A jóléti társadalom européer nyárspolgára akkor is begyújtja a cirkót a lakásban, ha tizennyolc fok van bent, ahelyett, hogy kardigánba bújna, és tankol az autójába, ha egyébként az elkerülhető lenne; vagyis a szankciók csak addig érnek ovációt, amíg nem jelentenek közvetlen hátrányokat a dolgos mindennapokban. Úgy vélem, hogy a vakációt tervezők egy százaléka sem gondol bele abba, hogy Európa nagyobbik részén minden liter üzemanyag árának egy szignifikáns részéből orosz fegyverek lesznek, amivel gyilkolni fognak, de elvárja, hogy választott politikusai kemény szavakkal és mások kárára hozott szankciókkal ítéljék el ezt a véres háborút. Azaz az európai polgár a felszínen megköveteli a feltétlen politikai tisztaságot választott vezetőitől, de saját jóléti életformájának megtartása érdekében a hipokrita attitűdöt is hallgatólagosan elfogadja, sőt, támogatja, ha az közvetlen előnyökkel jár. Tulajdonképpen kutya nehéz dolog öblös szavakkal szapulni az orosz agressziót, miközben szemet hunyunk opportunista értékítéletünk és hedonista életmódunk felett. De hát..., sokszáz éve így élünk már Európában, az elfordulás és a megalkuvás kultúránk megtartó és esszenciális építőeleme. Büszkék lehetünk magunkra és egymásra! Rémes ez a háború...

#impulzus (mutatis mutandis)

„Érzékeny lelkiismerettel nem lehet nyugodtan járni a világban.” 

Esterházy Péter

1.

Délután öt óra, a huszonegyes út nyílegyenes szakaszán tartok Pásztó felé, messzire ellátni a koratavaszi időben. Fél kilométerre előttem a körforgalom kihatójában egy ócska kombi ugrat le a padkáról; két alakot látok mögötte és egy „sport-babakocsit”. Közelebb érek. Korombeli nagyszülők lehetnek és egy másfél-két év forma unoka. A körforgalom előtt lelassítok, a járdán mennek előttem, a férfi tolja a babakocsit, a nő mögöttük ballag, a kisfiú a fejével követi az autóm mozgását. Az első szó, mi az eszembe jut, a „topisak”, aztán rálépek a fékre, szinte megállok, hogy jobban megnézhessem őket, és mélységesen elszégyellem magamat. A férfin egy klasszikus szabású, bőszárú, de tiszta, újszerű állapotban lévő, önmagában csíkozott barna öltöny van, ropogósra keményített, hófehér ing és egy színében nem egészen a zakóhoz illő, vastag nyakkendő; a kisfiú kötött kezeslábasban és hozzá való kötött sapkában üldögél a babakocsiban, a nőt már nem tudom megnézni, mert tekerem a kormányt és kihajtok az egyenesre. Mi bajom nekem ezekkel az emberekkel?! Már miért volnának topisak?! 

A férfi alacsony, dolgos embernek tűnik; úgy képzelem, hogy esztergályos lehet, kiszáradt, tiszta tenyerén a bőr repedezett, és fekete olajfolyók futnak a redőkben. Az öltöny talán az egész életét végig kíséri, már ebben ballagott el a szakmunkásképzőből, az esküvőjén a mellzsebébe virágot tűzött, ebben állt nagyszülei vagy szülei sírja mellett, ezt viselte fia és az unokája tejfakasztóján, és ebben jár születésnapokra, karácsonyokra és húsvétokra, meg akkor, amikor kiöltözik, mert hát meg kell mindennek adni a módját. Megint nyomom a gázt és moralizálok: miről is szól tulajdonképpen a „kiöltözés”? Arról, hogy valaminek „megadjuk a módját”, azaz megtiszteljük azt a valamit vagy valakit, aminek vagy akinek felvesszük az ünneplő ruhánkat. Ez elsősorban nem rólunk szól, hanem a környezetünkről, öltözetünket nem az egoizmus és magamutogatás parttalan dicsvágya hajtja, hanem a külső világ felé tett gesztus, kinek-kinek helyzete és ízlése szerint. Ez a férfi sehol máshol a világon nem tolhatná ezt a babakocsit olyan autentikusan, mint Kelet-Magyarországon. És mi valójában nem tiszteljük, semmibe vesszük, topisnak látjuk és megmosolyogjuk, holott ő az, aki munkájával biztosítja a mindennapok dőzsölését, a városi urizálásainkat, a luxusproblémáinkat, a nevetséges öltönyeinket és a mindennapi kenyerünket. Valami nagyon elromlott a világban, és talán ez már meg sem javítható. 

2. 

A bankban ülök, öten várnak még előttem, legalább egy órát leszek még itt. Bedugom a fülhallgatómat és a telefonomon videókat nézegetek. Lépek egyikről a másikra, mindenféle technikai bemutatókat böngészek elektromos autókról, amikor egy Afrikában készült kisfilm ugrik fel a találatok között. Rányomok. Az első képsorok három- vagy legfeljebb négyéves gyerekeket mutatnak, akik egy bányában dolgoznak, vörös szutyoktól piszkos, apró testükhöz képest hatalmas zsákokat cipelnek a nyakukban. Elborzadok a látványtól; ahogy széleslátóra kapcsol az optika látszik, hogy százával botorkálnak egy dantei pokolra emlékeztető tölcsér-tárna körül, mint a hangyák. A videó készítője elmeséli, hogy ezek a gyerekek egy afrikai bányában dolgoznak napi fél vagy egy dollárért, és az általuk bányászott anyag alapvető szükséglete a lítiumion akkumulátoroknak az egész világon. A következő képsorok a pihenőt mutatják; gyerekek guggolnak vagy ülnek a porban és ütött-kopott csajkákból nyúlós kását esznek. Nem nevetgélnek, pedig látják, hogy őket figyeli a kamera; csak fáradtan kanalazzák ezt a szörnyű valamit, amit ellátmányként kapnak. Gyerektestben élő öregemberek lettek ebben a purgatóriumban, a technikai civilizációnk elhallgatott és hallgatólagosan tudomásul vett koncentrációs táborában. 

Leállítom a filmet és percekig azon tűnődöm, hogy hány eszközöm van, amiben akkumulátor dolgozik, a fülhallgatómtól kezdve az elektromos fogkeféig. Tudtomon kívül cinkosa és haszonélvezője lettem egy aljas, kapzsi és embertelen tömeggyilkosságnak! Milyen viszonyt alakíthatok ki ezután a mindennapi életem alapvető eszközeivel?! És milyen viszonyt ezzel a gyalázatos világgal, amelyik mindezt eltűri és szenvtelenül kihasználja?! Bebújok egy barlangba, vagy elfogadom a harmadik világ totális kizsákmányolását, miközben eltakarom a szememet és becsukom a fülemet?! Fölkeveredik a gyomrom. 

3.

„Ha még ez se lenne nekik, éhen halnának” – szoktuk hallani az általános „bölcseletet” a kizsákmányolt emberekkel kapcsolatban, miközben sokezer forintos gönceinkben parádézunk egymás előtt, amelyeket alamizsnáért munkára kényszerített emberek varrnak a számunkra, fillérekből. A nyugati világ sem a kétkezi munkát, sem az emberéletet (ha csak nem a magáé vagy a szomszédjáé) nem becsüli, csak a politikai lózungok és a kenetteljes szólamok szintjén. Az érzékenyítés szó jelentéshorizontja erősen korlátozott, nem mutat semmiféle affinitást a szexuális másság és a szexuális deviancia erőszakos és mindenki számára kötelező érvényű elfogadásán túl más egyébre. A kizsákmányolt vagy a jóléti társadalom peremén élő emberek történetei kínosan érintik a nyugati kultúrán nevelkedett, elkényeztetett és elkényelmesedett érzékenységünket, ezért „meseország” mindaddig nem lehet és nem is lesz az övék, amíg a nyugati társadalom értékrendje egy méretes és kijózanító kataklizmától helyére billenve nem válik ismét emberivé, illetve az álságos közakarat nem törekszik majd mindenki számára egyként igazságossá válni.

Képek forrása: https://www.dailymail.co.uk/news/article-4764208/Child-miners-aged-four-living-hell-Earth.html

#napló (öregedés-bejegyzés)

Azt hiszem, az esszenciális öregedés valami olyan dolog, amelyet csak fokozatokban érzékel az ember, ráadásul ezt az érzékelést magát is csak fokozatokban fogjuk fel és tudatosítjuk az elménkben. Az emberi szellem észleleteit két különböző fajtára lehet osztani, benyomásokra és ideákra. Különbségüket az teszi, hogy mennyire erőteljesen és elevenen bukkannak fel a szellemben, hatolnak be elménkbe vagy tudatunkba. Azokat az észleleteket, amelyek a legerőteljesebben és a leghevesebben lépnek föl, benyomásoknak nevezhetjük; e név alá foglalok minden érzetet, szenvedélyt és emóciót, abban az állapotában, ahogyan először megjelenik a lélekben. Ideának pedig a benyomásoknak az elmében vagy gondolkodásban megjelenő halvány képmásait nevezem; miként például a jelen fejtegetés által kiváltott észleleteket is, kivéve azokat, amelyek a látásból és a tapintásból erednek, és kivéve a fejtegetésem által keltett közvetlen örömöt és rosszérzést – állítja Hume, de szerintem az öregedés mint olyan egyszerre benyomás és idea, elmosva a két fogalom közti – nem túl markáns – határvonalat.

Ülünk egymással szemben, ő a lépcsőn, én a lépcsővel szemben egy fotelban. Pontosan harminc éve vagyunk már barátok, egymás tekintetétéből is kiolvassuk, hogy mire gondol a másik. Az elmúlt években kikerekedett az arca, hosszú, gyérülő haját hátul összefogva hordja, mostanában fekete tréningalsót és egy lyukas, kapucnis felsőt hord; régi, emblematikus bőrkabátját, amely télen-nyáron rajta volt, két éve tűzre dobta, mert megkeményedett és kirepedezett, a könyveitől pedig megszabadult, mindet nekem adta, mert úgy érezte, hogy nincs már szüksége tárgyakra, megelégszik a fejében lévő tudással és emlékekkel. Most mégis ott ül a lépcső alján kiégve, szótlanul és szomorúan. Pedig azt az őrületet, ami évek óta körbeveszi, alapjában véve ő okozta a folytonos menekülésével, nyughatatlanságával, de mostanra már mindegyikük belefáradt az elválás mocskába; négy megszakadt szívű ember hadakozik a sorssal és egymással. Egy ideje nem akarok állást foglalni semmiben a gyerekek érdekében, de valójában távol szeretnék maradni a fájdalmuktól.*
Feltápászkodunk, cipőt húzunk és szótlanul bandukolva elindulunk a közeli presszóba egy kávéra. Útközben betérünk a szomszéd ház aljában lévő lekoszlott, dohos antikváriumba, mert délelőtt látott a fiának egy könyvet és megvenné, én meg amúgy is szívesen nézelődnék, így aztán elhatározzuk, hogy elidőzünk ott egy darabig, akár a régi, daliás időkben. Pár perc sem telik bele és a kezében egy lexikonnal áll már a pult előtt, akár egy tanár a katedrán, és a rá jellemző komolysággal magyarázza, hogy ezt a kötetet Váczy Péter írta, na ő tényleg egy zseni volt, és ezt érdemes megvenni, mert ilyen koraközépkori összefoglalást nem olvashat bármikor az ember, mert ez a szakma is tele van már félművelt, szervilis hülyékkel, akik nem látják a belső összefüggéseket, ezért is hagyta ott önként ezt az egészet; de ez a trottyos generáció azért még tényleg tudott gondolkodni, mert akkoriban más volt az oktatás színvonala; persze, akkor is voltak átlagos hülyék, meg inkorrekt professzorok, ez ugyanaz a történet, mint most, nézzem csak meg, hogy az egyébként egészen felkészült Kerényi mennyi eszeveszett baromságot írt össze az ókorról az első kötetben, meg Szilágyi János György útját is ő egyengette, ezen látszik igazán, hogy mégsem volt egészen normális, ha ezt a középszerű művészettörténészt érdemtelenül beajánlotta a Szépművészetibe, méghogy etruszko-korinthosi vázafestészet, ugyan már, más kutatását foglalta csak össze; na de viszont ez a Váczy-féle második kötet tényleg nagyon jó, szóval ő ezt most megveszi; én pedig megnyugszom, hogy nincs minden veszve, belül még működik, ha ilyen mélyen és elvakultan képes utálni ezt a világot.
Feltankolunk könyvekkel és jókedvűen leülünk beszélgetni a kávézóban. Ha gyakran nem is értek egyet az effajta kapitális pocskondiázással, elszórakoztat az alapossága és a vehemenciája, amellyel földbe döngöl minden tekintélyt. Felélénkül, be sem áll a szája; a középkortól hamar eljutunk az ógörög vázatipológia hibás megközelítésén át a régészettudomány zsákutcájáig, onnét meg már csak egy ugrás a Linux, a számítógépes adatfeldolgozás és a mesterséges intelligencia kérdése; fel sem néz, csak szürcsöli a zaccos és mézédes arab kávét egy díszes fémcsészéből, nekem pedig meg sem kell szólalnom, hogy beszélgessünk, mert tudjuk, hogy mire gondolok, mi a véleményem erről az egész hazug és szemét világról; ő beszél, én hallgatom, mint régen a könyvtárban, ahol délelőtt-hosszú expozékban ecsetelte a kutatásait, miközben látszólag tudomást se vett rólunk, mégis, ha segítség kellett, mindig ott volt, ismerte a bajainkat, de nem vette őket komolyan, ahogy a sajátjait se, aminek meg is lett az eredménye, de minek is vette volna: ami nincs, azzal nem érdemes foglalkozni, amiről meg nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.
Régi közhely, hogy az öregedés már a fogantatásunk pillanatában belénk van kódolva, a születésünkkel pedig látványossá válik, és ezt általában az életünk legnagyobb drámájaként éljük meg; én mégis örülök a végesre szabott emberéletnek és annak, hogy ennyi ideje ismerem ezt az ámokfutó, zseniális szélhámost, a nagy mizantrópot, a huszonegyedik század Apemantuszát.
 
*Ahogy az előbbi két mondatot leírtam déjà vu érzésem volt; most is, amikor ezt a mondatot írom. Tényleg igaz, hogy semmi sincs véletlenül.