#impression (kontinuitás::jegyzet)

Életemben eddig talán csak egyszer találkoztam olyan széllel, ami megérkezett. Látszólag a semmiből kerekedik, de ha figyelmes az ember, akkor már messziről meghallja, ahogy fütyülve felé száguld. A meggyfa alatt ültem és olvastam a tikkasztó melegben, amikor a hátam mögött, Bagolyirtás irányából meghallottam a süvítő szelet, hirtelen belefújt a Merengő bükkösébe, majd egyre közelebb kerülve átfújta a Kisátalkő fenyvesét, majd a temetőhöz vezető út porát felkapva betört a faluba és a kertbe, de olyan erővel, hogy minden fa és bokor a földig hajolt. El sem állt azóta se. 

Mit hagyunk az utódainkra? És mit hagytak ránk az elődeink? Tudom, a világban van egy öröktől fogva létező kontinuitás – ezért nem választhatók szét metszőkéssel az egymásra taposó generációk –, de az elmúlás és a teremtés körforgásában gyakran sikkadnak el a felelősség kérdésének morális aspektusai. Hol kezdődnek az én bűneim, és hol végződnek a felmenőimé? Van olyan, hogy az én bűnöm és a más bűne, vagy a bűn egy negatív etikai alapvetése a világnak, de legfőképpen az embernek? A történelem menete alapján úgy érzem, hogy igen, a bűn újra és újra reprodukálja önmagát; minden erőfeszítés, amely csökkenteni vagy megszüntetni próbálja a társadalomra gyakorolt hatásait, hamvában holt kísérletnek bizonyul. 

A Nagyátalkőn felkaptatva lassan beérek Bagolyirtásra. Hetvennégy óta ismerem és szeretem ezt a vidéket; egy évvel korábban – többekkel együtt – anyai nagymamám és István barátom nagyapja találták meg a pici üdülőfalut, ahol rövid idő alatt egy hatalmas, erdőből kihasított telken – a visontai erőmű építéséből megmaradt barakképületből – vállalati üdülőt építettek. A faház és a műburkolatos terasz köré dísznövényeket ültettek, használt, de jó állapotú irodabútorokkal töltötték meg a szobákat; és kevesebb, mint egy évvel a telek kijelölését követően, az ERBE dolgozói birtokba vehették a korszakhoz képest is szegényes, de annál barátságosabb turistaházat. Harminckét évig jártunk oda minden nyáron, de az utolsó években már siralmas volt a helyzet, mert a rendszerváltáskor privatizálták az üdülőt, azaz bagóért elherdálták, az új tulajdonos meg – noha szerette a helyet és kötődött is hozzá valamelyest – nemigen költött már rá, pedig egy öreg faházzal, amelyet rengeteg ember használ, jócskán van dolog és költség. Most ott áll beszakadt tetővel, betört ablakokkal, bozótos kerttel, elhagyatottan gyerek- és kamaszkorom legkedvesebb helyszíne; és nem tudom, mi fog előbb végezni vele, a hangyák, a rágcsálók, az időjárás vagy egy, a disznófejű nagyurak közül. Az elszomorító látvány dacára minden héten meglátogatom, mert olyan emlékeket ébreszt bennem, amelyek nélkül kiüresedne a lelkem. Hamvában is felemel. Valaki egyszer azt mondta, energiája van a helynek, ami talán túl divatos kijelentésnek látszik, de ha olyan is érzett valamit a varázsából, aki előtte még sosem járt ott, akkor mégiscsak lehet benne valami. Leülök a kapubejáró előtti betonra és olvasok egy picit, hogy energiával töltődjek fel. Emlékezem. 

Vajon képes voltam valamit átadni abból a gyerekeimnek, ami fontos volt nekem, és amit még ma is fontosnak tartok? Nem tudom. Néha úgy érzem, hogy elbuktam, mint apa, néha meg büszke vagyok, mert a megnyilvánulásaikban vagy a mindennapi életükben látom visszhangozni a szentenciáimat. Először papa, azután Polonius – vagy fordítva? 

#impulzus (lingua franca)*

Egyszerre lépünk be a hűvös könyvtárszobába és mind a ketten leülünk a helyiség középén álló asztalhoz. Kint nyári meleg van, de a kolostor vastag falai nem engedik be a hőséget és nem engedik ki a polcokon sorjázó könyvek illatát. Otthonos érzés; a mindent beterítő csend még tompábbnak hat, ahogy megtörik a színes könyvgerinceken, elnyeli a lélegzetvételek hangját, a lapozások suhogását, a kézmozdulatok apró rezgéseit. A klasszikus latin lett a közös nyelv, a lingua franca, ő gördülékenyen, én még akadozva, elgondolkodva beszélek, de nem érzek szégyent, amiért sokkal gyengébb a nyelvtudásom, neki ez közel negyven éves gyakorlat, nekem pedig egy intenzív ismétlés és tanulás eredménye. Beszélgetéseink heti rendszerességűek lettek, igyekszem inkább hallgatni és figyelni, mint valamiféle kétes értékű, narcisztikus hajlamú intellektuális fölényt megszerezni egy szerény tudósember felett, aki jámbor életét alapvetően egy mélyen megélt bibliai kontempláción keresztül vezeti; ezért – velem ellentétben – sosem vágyott akadémiai karrierre, dicsőségre vagy más emberek elismerésére. Az eltelt hónapok alatt kapcsolatunk a habituskülönbség ellenére is intellektuális jellegű lett, úgy vélem, hogy a kialakult viszonyrendszer mindkettőnk számára kényelmes és mentes az önfeladástól vagy az önámítástól. 

***

Az egyik novíciusnak van egy világosszürke macskája. Gazdája a fiatal állatot egy nagyon hosszú, vékony pórázon tartja a kolostor két szárnya közötti füves területen, az árnyékban, de a napra is ki tud feküdni, ha melegedni támad kedve. Korábban sokszor elszólította a természet, aztán amikor elgázolta egy autó és majdnem elpusztult, saját érdekében kimiskárolták és korlátozták a mozgását. A novícius – ha teheti – két óránként kimegy hozzá, megitatja, megsimogatja, játszik vele egy picit, aztán visszatér szigorú és – bizonyos szempontból – monoton életéhez. 

Úgy hallottam, hogy a kolostor apátja mindenben maga dönthet, a rend csak ajánlásokat tehet; kötelező érvényű utasításokat nem adhat, csak Róma. Ha például novus ordo helyett vetus ordo misét tartanak a kolostorban, senki sem tehet nekik szemrehányást, amiért az ősegyházi hagyományokat részesítik előnyben. A második vatikáni zsinat óta a kolostor magányos szerzetesei ugyanúgy megkapják a testi és lelki táplálékot, mint azelőtt; az árnyékból a napra is kedvük szerint mehetnek. Azt hiszem, hogy a szabad akaratnak itt sokkal nagyobb súlya van, mint bárhol máshol. 

* a szöveg egy kísérlet része: nem nézem vagy fogalmazom át, nem javítom, csak kiteszem, ahogy leírom, abban a pillanatban, vállalva ennek minden hibáját és következményét 

#impression (korszerűtlen elmélkedések #2)

Hol van most Isten? Ezt a kérdést az emberiség történetében már számtalanszor feltették, de csak a monoteizmusban kapott és kap sötét, drámai színezetet. Ez a kérdőmondat ugyanis nem Isten lokalitását firtatja, hanem sokkal inkább létezésének morális vetületeit és világra gyakorolt hatását feszegeti. Azzal, hogy Isten léte helyett az Isten létezése premisszával dolgozunk, akarva-akaratlanul egy olyan inkonzisztens politeizmust hozunk létre, amelyben Isten a Sínai-hegy helyett a mindenki számára megmászható Olympos csúcsán álldogál szűkölve az önérzetes és önelégült, ellenségesen viselkedő emberiség gyűrűjében. 

Válsághelyzetben vagy elbizakodottságunkban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy hol a helyünk a világban. De hát hol is a helyünk a világban? Hol van most az ember? Az ember két lábbal, magabiztosan, öntelt mosollyal az arcán áll a teremtés művében, fejlődő intellektusával igyekszik elfoglalni a teremtett világ minden zegét-zugát, ezért szüntelenül azon munkálkodik, hogy Istent – mint konkurens létezőt – kiszorítsa a technikai tudás táguló univerzumából, a teremtés metafizikai és kauzálitásában morális aktusát pedig fizikai szükségszerűséggé, kiszámítható és mérhető törvénnyé transzformálja. A teremtés deszakralizálása azonban visszaható folyamat: az istentelenség által létrejött metafizikai és morális hiátus elnyeli az ember alkotta törvények természetfeletti aspektusait; a törvényalkotásban a „mindenséggel mérd magad” igényét felváltja az ember-ember közötti interakciók támogató vagy szankcionáló leképzése. Így tehát az ember a teremtés művét saját definícióival és törvényeivel töltheti meg, de nagylelkűségében áldva vagy kínjában káromolva időnként azért még helyet szorít egy általa létrehozott, a metafizikából természettudományos módszerekkel kiragadott istennek a világban – akit önhitten Istennel azonosít. 

Az ember szerint Istennek két megbocsáthatatlan bűne van: az egyik, hogy létezik, a másik, hogy nem.