Tegnap a Baross téren keresztül igyekeztem eljutni az Andrássy út felé, ezért rákanyarodtam a Rottenbiller utcára, közvetlenül a Fiumei úti felüljáró mellett. A Garay utcánál pirosat kaptam, megálltam és a bogártetemektől maszatos szélvédőn át bámultam a piszkos, belvárosi házakat.
Solnay nagymamámmal jártam itt utoljára, ha jól emlékszem 2007 nyarán. A Magyar Posta valami ütött-kopott, azóta már bezárt irodájába autóztunk el ide egy ajándékcsomagért, amit ötvenéves munkaviszonya megbecsüléséért kapott. Már néhány nappal előtte felhívott, hogy mikor kell majd érte mennie, és minden nap újra hívott, hogy biztosan el ne felejtsem. Óbudán lakott, nagyon beteg volt már, de a közértbe, a patikába és a cukrászdába még le-lement, ha szükségét érezte, ez az út azonban már hosszú lett volna neki, ráadásul a régi kolléganői szerint, akik már átvették a csomagjaikat, elég gavalléros ajándékra számíthatott.
Nagymamám a Postán dolgozott fiatal lány kora óta. Az egri cisztereknél végzett, tanítónő volt, de hamar átképezte magát postáskisasszonnyá, majd tehetsége és szorgalma folytán egyre magasabbra mászott a hivatali ranglétrán. Aztán jött a világháború és bohém, pilóta nagypapám, meg a két fiú (apám és nagybátyám), majd az ÁVO (nagypapám évekre eltűnt Rákosi börtönében), és nagymamám mindent az elejéről kezdett, egyedül, a két pici gyerekkel. Hol Budapestet építette újjá talicskával, hol pedig stemplizett egy postahivatalban, csak valahogy megéljenek. A hevesi főszolgabíró jómódban felnőtt, makrancos leánykájából hamar prolit nevelt volna a rendszer, ha hagyja magát. De nem hagyta! Mindenüket elvették, születésemkor nagyapámmal és nagybátyámmal egy huszonegy négyzetméteres, dohos pincében éltek hármasban, de a tartást, az arisztokráciához tartozás érzését sosem tudták egyikőjükből se kiirtani. Lehet, hogy folyton dohszaguk volt, amíg a pincében éltek, de a ruháik tiszták és keményítőtől ropogósak voltak. Nagymamám minden nap – lehetőségéhez mérten – kicsinosította magát, vastag vörös rúzst tett a szájára, kihúzta a szemét, és úgy ment munkába; nagypapámat pedig talán sosem láttam nyakkendő nélkül, még otthon sem. Már pici gyerekkoromban megtanultam, hogy az elegancia nem vagyoni helyzet kérdése, hanem a belső tartás kivetülése a mindennapokra. Márpedig ők elegánsak voltak, pedig sosem volt egy huncut vasuk sem; Rákosi után erről később a Kádár-rendszer gondoskodott.
Amikor megálltam az óbudai faluház előtt, nagymamám már a kapuban várt, pedig jóval előbb érkeztem. Akkoriban talán ő volt az egyetlen ember, akit sosem várakoztattam meg, mégis mindig a fejemre olvasta, hogy úri ember tíz perccel hamarabb érkezik. Ilyenkor szabadkozni kezdtem, hogy a munkám, meg hogy sok a dolog, de ügyet se vetett rá, inkább mosolyogva témát váltott, nem érdekelték az ostoba kifogásaim. Beült az autóba és elindultunk a postahivatalba.
Emlékszem, irtó meleg nap volt, a kocsiban pedig nem volt légkondicionáló, de nem engedte lehúzni az ablakot, mert tartott tőle, hogy a menetszél szétfújja a frissen becsavart haját. Postás múltjáról beszélt, meg a kolléganőkről, a régi időkről, amikor még másképpen mentek a dolgok – imádtam a történeteit, mert egy olyan világról szóltak, amit csak a könyvekből és korabeli filmekből ismertem. A nyugodt jókedv mögött éreztem az izgatottságot. Megérkeztünk, és én felajánlottam, hogy beszaladok egyedül, felveszem a csomagot, aztán jövök, ne menjen ki ebbe a pokoli melegben, de ellentmondást nem tűrően elhárította az ajánlatomat. Ő itten velem, a legidősebb unokájával akart megjelenni, ne rontsam már el a napját! Nem győzködtem, bementünk együtt.
A postahivatal egy rémes, lekoszlott, kaotikus hely volt, valami logisztikai iroda vagy mi, rácsokkal és papírdobozokkal telivágott nyomorúság, de mi úgy lépdeltünk a folyosón, mint az anyakirályné és a walesi herceg. Sebtében nyomtatott táblák jelezték, hogy az ajándékcsomagokért merre kell mennie a kitüntetettnek, mi pedig bolyongtunk a labirintusban, míg el nem értük a csengőt, ahol utunkat állta egy rácsos, páncélozott ajtó. Nagymamám megnyomta a gombot, amire égtelen recsegéssel megszólalt bent az utolsó ítélet harangja és kinyílt a rács. Beléptünk.
A csomagok a földön álltak, fonott kosárban, celofánnal betekerve. Egy rettentően kövér és ápolatlan nő folyt le a helyiség közepén álló székről, tulajdonképpen ránk se nézett, csak nagymamám nevét kérdezte, majd miután választ kapott, kihúzta a térdén fekvő listáról és a csomagokra mutatott. Válasszon egyet! De mindegy, hogy melyiket, mert mindegyikben ugyanaz a szar van. Lehajoltam, és egy kevésbé rosszul elkészített csomagot vettem magamhoz. Nagymamám tudomást se vett a nő gorombaságáról, kedvesen megköszönte a dolgot és már ment is kifelé, alig értem utol.
A hazaúton az ölében vitte az ajándékát, rá se nézett, csak mesélt tovább, aztán leparkoltunk a ház előtt, és megkért, hogy kísérjem fel, bontsuk ki együtt a csomagját. Így aztán bepattantunk a liftbe, és már téptünk is felfelé a tizedik emeletre, hogy a nagy szerzeményét megvizsgálhassuk. Óvatosan leszedte a celofánt és összehajtogatta, majd egyenként kiszedegette a csomag tartalmát. Ha jól emlékszem egy barna Omnia kávé volt benne, néhány halkonzerv, egy üveg pezsgő és egy éppen lejárt szavatosságú bonbon, valamint néhány említésre se méltó apróság. Nem tudtam, hogy mit mondjak, csak álltam ott feszengve. Ötven év! Nohiszen! Nagymamám egy pillanatra megállt, aztán elmosolyodott: na kisfiam, a pezsgőt elteszem karácsonyra, a halkonzerveket vidd majd el, megeszitek a gyerekekkel, a csokoládét viszont bontsuk fel gyorsan! Felbontottuk és egy kávé mellett megdézsmáltuk a tartalmát. Finom volt, szó se róla, mi pedig urizáltunk annak rendje s módja szerint, ahogy máskor is. Sok dolgot tanultam a Solnay nagyszüleimtől, legfőképpen azt, hogy képes legyek meglátni az élet apró, jelentéktelennek tűnő dolgaiban is az ember nagyságát és Isten dicsőségét még akkor is, ha máskülönben már pusztul a világ. Nagyon szerettem őket.
* a szöveg egy kísérlet része: nem nézem vagy fogalmazom át, nem javítom, csak kiteszem, ahogy leírom, abban a pillanatban, vállalva ennek minden hibáját és következményét
