#impression (semmi::jegyzet)

[Nem értem, hogy miért nem tudok megszabadulni végre a múlttól. Másoknál ez már az öregedés, rosszabb esetben a demencia jele, és nosztalgiázásnak vagy rögeszmének szokták nevezni, az én esetemben viszont egy kontinuus belerévülés a középkorom elejébe, egyetemi életem csodálatos és őrületes delelőjébe, amelyben egyszerre lehettem boldog és elveszett. Valaki azt mondta, hogy ez egy függőség, és akkor ez igaznak is tűnt, de később rájöttem, hogy nincs pontosan meghatározva: az alany vagy a tárgy hiányzik a mondatból. Ma sem tudom. 

Tegnap az Akadémia könyvtárában igyekeztem befejezni a konferenciaanyagomat. Nem sikerült, de attól még nagyon jó volt beülni és belemerülni egy egészen másfajta munkába, mint amivel mindennap foglalkozom. Amióta nem érdekel a bölcsészkarrier és boldog jólétben élek, egyre-másra kapom a lehetőségeket, felkéréseket tanításra, konferencia részvételre vagy olyan munkákra, amelyekről korábban nem is álmodhattam. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem örülök ezeknek, de egyre fáradtabb vagyok a rengeteg féle feladattól, amelyeket nap mint nap igyekszem a tőlem telhető legnagyobb odafigyeléssel és tisztességgel elvégezni. Munka, egyetem, tanítások, konferencia, fordítás…, elértem a teljesítőképességem határára. De ez most egyáltalán nem probléma, sőt! Túl rövid az élet ahhoz, hogy lustán, álmos szemmel hagyjuk leperegni magunk előtt! Nem is hagyom!

Koczó a hetvenes, én a hetvenötös asztalhoz ültem le, egymással szemben. Régen is ide kértem helyet, közel a szótárakhoz. A köztünk lévő üvegparavánról visszatükröződött a tükörképem, szemüveges, öregedő arcom beleolvadt Koczó barátom rákból felgyógyult, elgyötört, borostás képmásába. Emlékszem, egyszer Forsi és Kájé ültek egymással szemben ugyanígy, aztán Forsi odajött hozzám és elmondta, hogy a frász töri ki, mert az arca az üvegen keresztül beleolvad Kájé tekintetébe, és ettől neki egyáltalán nincs jó érzése, pedig a világon semmi baja sincs Kájéval, de azért ezt már túlzásnak érzi, főleg az előzmények tükrében... Feldúlt volt, amit akkor egyáltalán nem értettem és érzéketlen lezserséggel kiröhögtem.

Az elhagyott büfé sarkába állított asztalnál kávéztunk és eszegettünk, majd egy hirtelen ötlettől hajtva Koczó lefotózott minket. Na, mi is jó szarul nézünk ki, barátom! – mondtam elcsigázottan, mire Koczó önérzetesen kihúzta magát, Öregem, én nagyon jól nézek ki! – válaszolta, és egy hatalmas harapással betolta a szájába a csokis croissant háromnegyed részét. Ő jóízűen nyeldekelt, én a kerek presszó asztalt bámulva emlékeztem, és megnyugvással állapítottam meg, hogy vannak még dolgok, amelyek nem változtak egy fikarcnyit sem ebben az elbaszott, rohadék világban.] 

Kinek tegyek: milyen panaszt?

#impression (semmi::ásítás)

[Korán van, hűvös őszi hajnal, a Rózsadomb fölött vörösen izzik az ég, napfelkelte, kongatják a pasaréti templom harangját, morog a város, autók suhannak el a Hűvösvölgyi úton, egy mókus szalad fel fürgén az erkély előtti fenyőfa törzsén – minden egyszerre szép és nyomasztó, féltem ezt az egészet; van mit elveszíteni. Ásítok.]

#impression (Bátyja)

Bátyja egy hatalmas flaska sörrel a kezében, félmeztelenül, klottgatyában és bakancsban lépdel előttünk a koraőszi napsütésben. Egész nyáron így jár gyógynövények és gombák után kutatva az erdőben, vagy kaszál füvet a jószágoknak a mezőn; háta és lába koromfekete, kopasz feje foltos az erős naptól. Egyik térdét évekkel ezelőtt szétroncsolta, amikor egy pallóról a patakba esett, ezért furcsán, egyenes lábbal, dülöngélve jár, mégis messze előttünk csörtet a gazban, gyorsabb mindannyiunknál. Alig-alig megyünk kitaposott úton, legtöbbször a sűrűben követjük, minden fát, bokrot és vadcsapást ismer az erdőben. Ha olyan növényt vagy alig észrevehető vadnyomot talál, amelyikről el akar mondani valamit, bevár minket; hatalmas hasát végig simítva kortyol egy nagyon a söréből, amíg beérjük. Ilyenkor leginkább egy csuhájától megfosztott ferences szerzetesnek tűnik, természettől övezett jóságos erdei remetének.

Gyakran járjuk az erdőt, de most sokkal gyorsabbnak tűnik a mászás, folyton be kell várnia minket. Az ott egy borzlyuk. Ni, mutat arrébb, oda löködi ki a csontokat. Hörpint egyet, majd a hüvelykujjával eltorlaszolja a flaska száját, nehogy darázs szálljon belé. Gyerekkoromban még voltak madarak, sasok, ölyvek, sólymok, meg varjak is, most még verebet se látni. A nemzeti park miatt azt a kidőlt, korhadt fát se lehet eltüzelni, mert kell a hangyáknak! De hol vannak a hangyák?! Régen egymást érték a hangyabolyok, abba raktuk az agancsot, másnapra meg ott feküdtek lepucolva. Most egyetlen hangyaboly sincs, miről beszélnek ezek?! Á! Legyint és bosszúsan húz egyet a sörből. Olyan a nemzeti park, mint nyárfán a fagyöngy: élősködő! Azzal nekilódult az előttünk magasodó meredélynek. Fent még áll a kilátó, de a deszkákra már nem szabad ráállni, mert beszakadnak. Csak az acélszerkezetre. A tetejéről szépen körbe lehet látni, egész messzire. Senki nem tudja, hogy kié, ezért inkább hagyják szétrohadni, de ha megcsinálná valaki, a nemzeti park rögtön megbüntetné. Már húsz-harminc méterrel előttünk jár. Mi mászunk, ő megy. Elhallgat.

Tíz perccel később elérjük a barlang bejáratát; öles, korhadt deszkákkal torlaszolták el, két oldalról páfrányokkal teli meredek hegyoldal veszi körül. Olyan, mintha az anyaméhbe másznánk vissza. Bent sötét van, fentről denevérek lógnak fürtökben. Kint maradok, sosem szerettem szűk helyre bemászni, és az anyám méhébe se kívánkozom vissza. Á! Nem is kell bemennie annak, aki nem szereti, már én se voltam bent évek óta. Jártam ide eleget gyerekként; apám még a nevét is belevéste a sziklába. Ott van most is vagy harminc méter mélyen a nagyterem felé. Leül egy mohos kőtömbre és lesimogatja a szúnyogokat a lábszáráról. Az elemlámpák hamar kiégnek bent, vigyázni kell, mert mesterséges fény nélkül gyorsan pórul jár az ember! Néhányan bemásznak a barlangba; én Bátyja mellé telepszem, együtt hallgatjuk csendben az erdőt.

A barlang szájától felfelé mászva indulunk a kilátó felé. Mennyi az út, Bátyja? – kérdem. Ó, kétszáz méter sincs, semmise, mondja. Itt minden út kétszáz méter, tehát bármennyi is lehet, de nem zavar, csak hallani akartam, hogy „kétszáz méter”. Az ott jobbra fent a Béla-fája, a IV. Béláé, mármint az, ami megmaradt belőle. Azt mondják az öregek, hogy ezalatt pihent meg a tatárok elől menekülve. Elgondolkodom. De Béla délre, Zára felé menekült, nem északra! Mit keresett volna itt egy fa alatt?! – akadékoskodom. Megáll és megfordul. Mit tudom én azt! Csak erre járt és kész. Biztos dolga volt itten, lehet, hogy már a renoválás idejében. Aztán, hogy mutassa, a vitát lezárta, megfordul és tovább mászik a páfrányok között. Alig bírjuk szusszal követni. Marhaság ez, Bátyja! Ha a tatár idejében erre menekült volna Béla, hát egy-kettőre elfogják. Ez csak amolyan szóbeszéd, szerintem. Talán egy másik Béla lehetett. Azt hiszem, hogy nem is neki beszélek, csak magamat győzködöm mászás közben. Mire felnézek, már sehol sincs, legalább ötven méterre előttünk áll a domb tetején. Pár perc múlva mi is felérünk.

Tanultad ezt, gondolom. Hát, lehet, hogy igazad van, de ez nekünk akkor is a Béla-fája marad. Tényleg tanultam, de már bánom, hogy a fatörzs maradékát is felégettem a tudálékoskodásommal. Nincs mit mondanom, csak ácsorgunk ott és a tájat vizsgáljuk. Az aszály sújtotta erdő sárgásbarna színben pompázik alattunk, az égen gomolyfelhők gyülekeznek. Nem lesz eső, meglásd! Még egy hétig biztosan nem esik. Kedvesen megveregeti a hátamat. Hallgatok. A tények makacs dolgok, nincsenek ellenérveim.