#impression (-apemantus-)

...] Nem haragudhatok tovább a világra azért, mert olyan, amilyen. A haragvás elveszi az időmet és semmin se változtat. Maradjunk annyiban, hogy van miért gyűlölni (és szeretni) a világot, de átállok inkább a passzív oldalra, és nem fektetek több energiát abba, hogy azokat a dolgokat, amelyeket helyesnek vagy normálisnak tartok, másokra nézve is kötelezőnek és betarthatónak ítéljem meg. A mások foglalkozzanak azzal, amivel akarnak, én viszont – amíg kibírom – elbújok az elefántcsonttornyomban, becsukom az ablakait és a magam dolgát csinálom a továbbiakban. Ötvenkét és fél évesen – indokolatlanul és talán ijesztően későn – rájöttem, hogy nem tudom megváltoztatni a világot, hiába szeretném eszem és tapasztalataim szerint a környezetemet jobb belátásra bírni, mert ez teljességgel lehetetlen. Talán igazam sincs – csak meggyőződésem.

Eltűntek a világból azok a morális tájékozódási pontok, amelyek segítették az emberiséget az eligazodásban évezredeken keresztül, és amelyek örökérvényű – vagy inkább annak hitt – útjelzők voltak vérzivataros időkben. A fékevesztett egoizmus a világ pusztulásához vezet, a mindenek felett álló egyéni önbeteljesítés alaptalanul magabiztossá és gőgössé tette az összekapaszkodni képtelen társadalmakat, népeket, csoportokat, családokat. Nem pusztán az emberi kultúra esett szét, hanem annak alapegysége, az ember-ember közötti kapcsolatok szűntek meg vagy váltak kimódolt, kényszeredett jogi formulává. Ebből következően emberi kultúráról mint olyanról – a dolgok jelen állása szerint – nem is beszélhetünk; helyette inkább a hangyaboly-életforma volna a legpontosabb meghatározás. Ki gondolta volna, hogy a szabadság jelképévé vált felvilágosodás kora kultúránk szétzilálásának kezdőpontja lesz majd, és vezet a posztmodern okoskodó kotkodácsolásán át a poszthumanizmus bizarr élet- és emberidegenségéig? Miért van az, hogy az ember a kiszenvedett szabadságát rövid időn belül öntudatos szabatosságra cseréli? Honnét ered a bennünk lappangó és mindent felhígító ízléstelenség? Ezekre a kérdésekre kerestem eddig a válaszokat, de már nem érdekelnek a felszínes, ostoba magyarázatok. Ma reggel különbékét és egységet kötöttem önmagammal: timonizálódtam. [...

#impression (california coffee company)

[A Múzeum utca zsúfolásig tele munkába vagy egyetemre igyekvő emberekkel. Beülök a kávézóba, maradt egy kis időm a tárgyalásig. Az amerikai hosszúkávé igazából egy ízléstelenségig felvizezett eszpresszó, amit bögrében adnak, és semmivel se gyengébb, mint hígítás előtt. Egy fekete, vacak lé. Leülök az ablaknál és nézem a Múzeumkert fáit. Fiatalok jönnek be, egy fiú és három lány, a pulthoz állnak, két lány adja le a rendelést, a fiú és a harmadik lány nevetgélnek, a lány átkarolja a fiú vállát és finoman beleszippant a tarkójába, aztán szétrebbennek megint. Reggeli héjanász. Kosztümös, csinos nő lép be az ajtón, aktatáskáját a földre teszi, sorára vár, a telefonjával babrál, fáradt és ideges. A fiatalok elcsendesülnek, a macskaköves utcán kisteherautó zötyög végig, lehörpintem az utolsó kortyot és kinyújtózom a fotelban. 

 

Ebben a pillanatban mindenkinél idősebb vagyok a kávézóban. A kor: felelősség. Érzem, rámnehezedik. Gyorsan megtörök a súlya alatt. Nem akarok nosztalgiázni! Igyekszem elterelni a gondolataimat. 

Milyen minőségemben vagyok jelen? Torokköszörülök: menedzser, tanár, egyetemista? Ez ma mind vagyok és leszek! Kinőttem belőlem, nehezemre esek! Az önérzethez legalább valamiféle hamis biztonságérzetre kellene szert tennem. Vagy igazira. Ez a hajó elment! Egyébként is, mit kezdenék a túlburjánzó önbizalommal? Bármilyen önbizalommal…? Élemet venné. 

 

Végül megcsináltam. A konferencia jól sikerült, az előadásom is. Megtapsoltak. Nádasdy ébren maradt. Meg vagyok becsülve. Ha kiadják, átírom; szándékosan elnagyoltam a végét. A konklúziót, amit a dolgozat implikált, felolvashatatlannak ítéltem. Leírva más: az szöveg; a szövegben pedig őszintének kell lenni, különben semmit sem ér. Nem sokat érhettem ott. Aztán előkerült Szabó T. Anna megemlékezése, és rájöttem, hogy még annyit se. Az idő mindent átalakít, „tomorrow, and tomorrow, and tomorrow” – egy bekezdés alatt... 

 

Idős házaspár áll a pulthoz, átadom a stafétát, dolgomra indulok. Egyre melegebb a levegő, ősz van, ennek nem így kéne lennie. Nyílik a kapu. Belépek.]