Szilveszter elé (naplójegyzet)

Átrendeztem az asztalomat, letakarítottam róla a számítógépemet és a helyére a Géher István bácsitól örökölt, napszítta vizsolyi (reprint) Bibliát, Forró Laci barátomtól kapott Plutarkhosz görög-latin nyelvű, háromszáz éves kötetét, az első kiadású Finály latin és a klasszikus Györkösy-Kapitánffy-Tegyey-féle ógörög szótárokat, valamint a lányomtól kapott francia nyelvű, első kiadású Saint-Exupéry Lettre a un otage köteteket állítottam. Minőségi csere volt! Nem mindegy, hogy az ember munkához vagy tanuláshoz, olvasáshoz mivel veszi magát körül. Egy ideje már éreztem, hogy a hatalmas monitor egyre idegenebbül hat ebben a térben, főleg azért, mert szükségem sem igen volt már rá, mióta gyakorlatilag egyfolytában hordozható gépeket használok. A bölcsész énem huzakodott a bennem tomboló informatikussal, s végül az előbbi nyert. Meggyőztem magam, ellenemben. 

Éjszaka kihűlt a ház, már délután abba hagytam a fűtést, mert kellemes meleg volt bent, fölösleges lett volna dobni még a tűzre; aztán elaludtam a fotelban olvasás közben, és csak éjszaka kúsztam be az ágyba, mint egy éji bogár, amikor elmacskásodva felébredtem néhány percre. Most pedig hideg van, az orromat se szívesen dugom ki a takaró alól, de lassan kimászom az ágyból és begyújtok, aztán csinálok egy kávét. Pirkad, a hajnali fények ködös világot köszöntenek. Forró bögrével a kezemben zörgök a házban, konyházom, rakosgatom a karácsonyi sütemények maradékát egyik tálkából a másikba; várom a lányomékat, hogy megérkezzenek. Pár nap múlva megint Párizsba költözik fél évre, már most hiányzik, pedig még el se ment. A fiam idén nem jött fel hozzánk, mert egyedül akart lenni, sok a gondja, nyugtalan, nagy döntések és változások előtt áll, békén hagyom gondolkodni, pedig jó volna, ha ő is itt lenne. Undok időket élünk, szeretném a közelemben tudni őket, de egy ideje már felfogtam és elfogadtam, hogy a mindennapi életükhöz nincs rám szükségük. Tulajdonképpen, hála az Istennek! 

December elején befejeztem a református egyetemen a tanítást, mert besokalltam a monotonitástól, ötödikén tartottam az utolsó órámat, majd délután megtartottam életem első előadását a SOTÉ-n, természetesen nem orvosi témában. Sokat gondolkodtam rajta, hogy miről beszéljek majd, végül egy elég gyenge dolog kerekedett ki belőle. Rémes érzés volt, hogy nem tudtam megfelelni az elvárásaimnak. 

Pár nappal korábban latin vizsgám volt, az is rosszul ment, egészen banális dolgok nem jutottak az eszembe, képtelen voltam szavakat tanulni; amit a teszt elején, három lappal előtte még értettem, az utolsó oldalon már nem tudtam lefordítani. Döbbenetes blamázs volt, az agyam nem volt képes fél percnél hosszabb időre a rendelkezésemre állni, csak tompán kushadt a koponyámban, mint valami zselés szaloncukor. 

Mire az orvosi egyetemről hazaértem, már magas lázam volt, a teszt is pozitív lett, és két hétig ki sem tudtam mozdulni otthonról. Nagyon megrángatott a fertőzés, a harmadik héten se voltam képes normálisan gondolkodni, úgy éreztem, hogy a vírus gyakorlatilag teljes egészében felfalta a gondolkodásomat és az emlékezőképességemet. Valószínűleg ez lehetett már az oka annak, hogy ennyire mellé nyúltam a latin vizsgával és az előadással. Utóbb készítettek egy felmérést a hallgatók között, akik közel sem értékeltek olyan rossznak, mint én saját magamat, ami egyszerre megnyugtat és megdöbbent. Ez a nyavalyás betegség a valóságérzékelésünket falja fel – a szaglásunkkal és az ízlelésünkkel egyetemben. 

Filozófiai antropológia, logika és Ószövetség vizsgákra készülök, ezeket kellett decemberben a betegségem miatt elhalasztanom, amiket pedig január elejére terveztem be, most a végére és februárra kellett átraknom. Ha mindent meg akarok rendesen tanulni, akkor közel kilencezer oldalt kellene elolvasnom. Egy részét persze már olvastam korábban, emlékszem is ezekre, de jó volna még egyszer átnézni, nem akarok többé olyan négyest kapni, ami a reputációmnak, és nem a tudásomnak szól. Más kérdés, hogy soha életemben nem tanultam még ilyen kedvvel, tehát nem érzem nyűgnek vagy nehézségnek, csak – munka mellett – irgalmatlan soknak. 

Kóczán Bandi hívott a minap, azt hiszem, hogy ő is elmaradásban van, alibizik, nagyon fáradt, nem sok ideje marad tanulni neki sem, de olyan a feje, mint a szivacs, egy pillanat alatt megjegyez mindent, amit hall vagy olvas, egészen félelmetes a memóriája. Azt azonban furcsának tartom, hogy néha mennyire rosszul vagy sehogyan sem értelmezi a megtanultakat, de ha beszélgetünk, a helyére kerül benne minden. Nagyon okos, intelligens fickó, és rettenetesen elveszett is egyben. Azt hiszem, hogy ez is közrejátszhat abban, hogy már harminc éve barátok vagyunk. 

Kinézek az ablakon, a szemben lévő ház kontúrjai látszanak csak, tejfehér ködbe burkolózott a Mátra. Fagypont fölött van, ha melegszik még egy picit, elsétálunk Galyatetőre, aztán átöltözünk és beülünk ebédelni a szemközti csárdába. Nyáron új tulajdonosa lett, egy ügyvéd házaspár, roppant szimpatikusak, sokat beszélgetünk velük. Nem értenek a vendéglátáshoz, de a lelkesedésük és az igényességük átlendítette őket az első nehézségeken, mostanra a Felső-Mátra talán legjobb éttermét hozták létre. Finom borokat és pálinkákat tartanak; nekem külön készítenek olyan fogásokat, amelyeket megehetek, Marita az étlapról szokott választani. Tegnap a húgom családjával és a szüleimmel ettünk ott, mielőtt hazautaztak volna Budapestre. 

Melegszik a ház, megittam a kávémat. Marita ébredezik; rakok még a tűzre, aztán csinálok valami reggelit és leülök tanulni. 

#impression (karácsonyi vignetták)

Négy csenevész fa. Mint a Schiele képen. A háttérben hófelhők mögött ragyogó napkorong kontúrja, az előtérben kiszáradt patakmeder. Istent keresem a sűrűben; ordasok nyüszítenek a bozótban. Fagyos világ, törnek az ágak. 

Hunyorgok. Egy-kettő, új lap, aztán még egy. Sorok, amelyek grafikává olvadnak össze. Szántás betűkből. Életlen világban tompa tudás? Kiélesednék, de nem lehet. Bármeddig képes vagyok egy pontra fókuszálni a falon anélkül, hogy beleszédülnék. Közönségem is van. Tapsolnak hozzá.  

Vivaldi mandolinkoncert, karácsonyi hangulat, mézeskalács sül a konyhában, ánizs illata lengi be a házat. Ötvenkétszer életemben, ennyiszer lettek hosszabbak a nappalok és rövidebbek az éjszakák. A diófa tékából szilvalekvárt veszek elő, tíz éves, fekete, összeaszalódott befőtt, a tetején behorpadt a celofán. Déjà vu. Megint. Rákenem a meleg tésztára. Megelevenedik. 

Négy éve karórával a kezemen alszom, pedig sosem nézek rá éjszaka. Reggel sem. Egy ideje már csak az idő mérése érdekel, maga az idő egyáltalán nem. Az első kávé után kalibrálom magamat, becsületből. Kötelességek mentén élünk, felvesszük mértékre, letesszük mértékre. Nyugodtak az éjszakáim. Tikk-takk, tikk-takk, betelik az élet. 

Nincs okom kételkedni az ember jóságában, de bízni sincs. Az illúziók Janus-arcúak, pontszerűek és hullámtermészetűek egyszerre, mint a lidércfény. Hiszem, hogy emberléptékű vagyok, egy vétkektől mentes bűnös. A kor előrehaladtával megkopnak az illúziók, csak rögeszmék maradnak és kételyek. Tegnap elolvastam a Tiszta ész kritikáját, visszafelé. Sokkal érthetőbb. Megmondta.

Mit jelent a 21. században Magyarországon az életrajz műfaja?

Tulajdonképpen rossz címet adtam a bejegyzésnek, ugyanis a kérdés inkább úgy volna pontos, hogy „Mit tekintünk a 21. században magánügynek?” (lokalizálás nélkül). Az utóbbi kérdést az Európai Unió 2016. április 27-én (2016/679) rendeletében szabályozta (amelyet mozaikszóval GDPR-ként ismerünk), és amely a természetes személyeknek a személyes adatok kezelése tekintetében történő védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról szól. Ide kapcsolódik még az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról, amely a művészetek és a tudományágak alkotóinak jelent speciális jogi keretet és védelmet. 

Azaz a „közérdekű életrajz versus magánügy” kérdésben (az alapot jelentő BTK-n túl) látszólag egészen jól értelmezhető jogi környezetben mozoghatunk. A valóság azonban sokkal kiábrándítóbb, ugyanis a művészt csak életében védi az uniós és a magyar törvény, halálában már csak az életmű, illetve a jogutódok életműhöz kötődő jogainak védelme releváns, róla tulajdonképpen bármi állítható.

De ne feledjük, hogy van egy másik vetülete is az életrajz műfajának, mint minden szellemi tevékenységnek: a morális faktor; azaz, hogy kinek és hogyan akarok egy életrajzot bemutatni. Vegyük sorra.

Noha természetesen Esterházy Péter Harmonia caelestis-e előtt is létezett magyar családregény, a 20. század végét jellemző múltbarévedés és nosztalgiahullám talán ezzel a 2000-ben megjelent regénnyel kapott igazi lendületet. Boldog-boldogtalan visszaemlékezett, ha volt mire, ha nem; ősökre, hősökre, szódásszifonra és kockásterítőre – a magyar irodalom ontotta magából a merengéspróza valódi és annak tűnő virágait az elmúlt évtizedekben. Ezek a művek jobbára a rendszerváltozásban megzavarodott és megsavanyodott, elégedetlen és értékválsággal küzdő magyar értelmiségieknek szólnak, közülük is legfőképpen a városokban lakóknak, akik értik (vagy hiszik, hogy értik) még a polgári világ dekadenciáját vagy a gulyáskommunizmus hrabali bizarrságát. A mindenkori jelenről csak tónusokban, formátlan utalásokban esik szó, hiszen annak tétje, így súlya van – tehát írói állásfoglalást jelent, ha tetszik, ha nem. Voltak és vannak persze kivételek, de a fiatalabb és középgeneráció soraiban csak elvétve találni olyat, aki mellszélességgel felvállalja saját korának problémáit. 

Ezek mellett megjelentek a divatteremtő, tudományos igényességgel megszerkesztett napló-összkiadások is, mint amilyen Gyarmati Fanni vagy a Mészöly-Polcz házaspár naplója. A műfaj egyáltalán nem újkeletű, mégis, a két említett, 2018-ban megjelent kötet bizonyos szempontból új fejezetet nyitott a magyar irodalomban. Ennek nem csak az volt az oka, hogy a hazai könyvkiadás ekkorra már profi módon tudta promotálni a termékeit, és ezért olyanokhoz is eljutottak ezek a könyvek, akik talán sose hallottak volna Radnóti Miklósnéről vagy Mészölyék viharos házasságáról, így a kezükbe se fogták volna a naplókat. A siker záloga a bulvár volt, a leleplezés vágya és öröme, vagyis, hogy olyan dolgok állnak benne, amelyek harminc vagy negyven évvel ezelőtt bizonyára kimaradtak volna mindkét kötetből. És ez a legfontosabb! A szerkesztői felelősség, a piaci igények és a morális értékdeficit háromszögében valahol elveszett a jóízlés. 

Egy ország olvasóközönsége csámcsogott (fanyalogva vagy jóízűen) Gyarmati Fanni kedvesnek vagy szimpatikusnak egyáltalán nem mondható bejegyzésein és Mészöly Miklós zűrös nőügyein. Intimitás a végtelenségig; irodalmi mázzal nyakon öntött emlékkönyvek, leleplező bulvár-hullámzással. Semmi több, mint amit addigra a tartalomfogyasztási szokásaink között megszokhattunk vagy elvárhattunk, de sokkal kevesebb, mint amit a szépirodalommal, illetve az irodalmi szerkesztői attitűddel kapcsolatban megszokhattunk. Az eredmény: utánnyomás utánnyomás hátán! 

Ezek a naplók már a voyeur, 21. századi nagyközönségnek készültek, akiket Nyáry Krisztián évekkel korábban a Facebookon trenírozott hosszabb bejegyzésekkel, amelyekben bemutatta a magyar irodalom bulvártörténeteit. Félreértés ne essék, sincs ezzel semmi baj, nem Nyáry tehet róla, hogy az emberek nem olvasnak el háromszáz karakternél hosszabb szöveget, ahogy arról sem, hogy egyáltalán semmit sem olvasnak már el úgy általában. Ezek a bejegyzések inkább hasznosak voltak, mint kártékonyak. Viszont egy új műfajt teremtettek: a Facebook-érvényességű (vagy igényességű) tárcák műfaját, amely a keretezés okán igyekszik megfelelni a befogadó és az olvasói közegnek, illetve igényeknek – azaz roppant népszerű akar lenni, és ezért nem retten meg a bulvártól sem a nagyszámú pozitív visszajelzés érdekében. És ez bejött, az addig irodalmi körökben gyakorlatilag teljesen ismeretlen kommunikációs szakemberből, Nyáry Krisztiánból 2012-ben egyszeriben a 21. századi magyar irodalomtörténet elbulvárosodott Nemeskürty Istvánja, az Így szerettek ők kötetek szerzője, majd pedig a Magvető és az Athenaeum Kiadók igazgatója lett. 

Nyáry tehetsége vitán felül áll, azzal, ahogy felismerte a közösségi hálózatokon és az élet más területein kialakult kulturális pangást, és megteremtette a könnyed, magyar irodalmi Facebook-tárca műfaját, sok olvasót terelt vissza a könyvespolcok elé, és sok olyan információt mondott el, amelyek eddig rejtve maradtak a nagyközönség előtt. No de vajon miért maradtak rejtve? És ezzel a kérdéssel kanyarodunk vissza a kiindulópontunkhoz, a „Mikortól és milyen körülmények között lehet a magánügyből közügyet csinálni?” kérdéshez. 

Arany János példájával szeretném illusztrálni, hogy mi a legnagyobb probléma az irodalmi bulvárral. Aranyról a magyar irodalomtörténet kutatói már régóta tudták, hogy sokat betegeskedett, illetve azt, hogy ennek hosszútávú és kellemetlen következményei voltak, melyekkel a költőnek haláláig együtt kellett élnie. Erről tudományos publikációk nem születtek, mert már a reformkor óta minden tudós tisztában volt azzal, hogy ez a szerencsétlen tény semmilyen befolyással sincs Arany életművére; ennek kivesézése mindössze olyan intim részleteket mondana el Aranyról, amihez a világon semmi köze sincs senkinek, csak és kizárólag Arany családjának vagy leszármazottjainak. És ez a fajta személyes adatokkal való bánásmód GDPR nélkül is működött százegynéhány éve. Másképpen fogalmazva: Toldi Miklós történetét semmiféle módon se befolyásolja az a tény, hogy Arany beteges ember volt, akár ismerem a kórtörténetét, akár nem. Azaz a lényeg az alkotásban van, semmi egyéb, amit a művészről vagy a mű teremtéstörténetéről megtudhatunk, nem sértheti a személyiségi jogait, márpedig az olyan dolgok, mint egy ember betegsége, világnézeti elköteleződése vagy szexuális beállítottsága (hacsak maga erről nyilatkozatot nem tesz) teljességgel magánügynek minősül. És slussz! Egy író, egy költő, egy képzőművész, egy zeneszerző – jogi értelemben véve – nem közszereplő, nem politikus, nem tartozik senkinek sem magyarázattal a viselt dolgai miatt, hacsak nem bűncselekmények azok. Azaz, Arany János halálával sírba szállt titka maradjon is titok mindenki előtt; aki pedig mégis találkozik e titokkal, az az emberiség morális alapelveinek és a mindenkori jóízlésnek megfelelően hallgasson róla. Tehát mindenkor van egy megfontolás, amelynek alapját és motorját a morális értékeink adják. Önkényesen parafrazeálva Wittgenstein ontológiai kijelentését erre a morális problémára: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell! 

Mármost, sajnos sem a GDPR, sem pedig a szerzői jogi törvény nem rendelkezik régen meghalt művészek titkairól, tehát ezek – különböző elfogadhatatlan igényekből kifolyólag – gyakran kerülnek napvilágra „életrajzi adatok” besorolással. Így került elő legutóbb Szabó Lőrinc és (Illyés Gyuláné) Kozmutza Flóra állítólagos titkos kapcsolata. Ezt a feltevést egy „tudományos elfogulatlansággal” igazán nem vádolható szegedi kutató korábban már publikálta, de szerencsére nem kapta fel az irodalomtörténeti fősodor, idén novemberben azonban Nyáry Krisztián egy tőle megszokott formájú és színvonalú Facebook-posztban bedobta a köztudatba. Állítható, hogy sem Szabó Lőrinc, sem Illyés Gyula életműve lényegét ez a pikáns feltételezés (ha igaz, ha nem) semmiben sem befolyásolja, viszont olyan bulvárerővel bír, amelyből alattomos módon ismét előkúszhat József Attila „rejtélyes” halála vagy Kozmutza Flóra „kikezdhető” erkölcsisége, amely „következtetések” nyilvánvalóan elfogadhatatlanok és dehonesztálók; nem beszélve arról, hogy maga az alapfeltevés egy másokra egyáltalán nem tartozó ügy (lenne), azaz titok, legbensőbb magánügy – akár Arany János betegsége. 

És akkor még nem beszéltünk a poszt alá írt kommentszekció ostoba és alpári stílusáról, amelyek a jóízlés minimumával sem rendelkeznek. Vajon mi volt Nyáry Krisztián célja a poszt megírásával? Mit gondolt, hogy ez a „kultúrmisszió” milyen többlettudással gazdagítja majd a magyar irodalomtörténetet? Mert lássuk be, két (művész)házaspár lelki vagy szexuális élete (mivel maguk – ha volt mit – kínos diszkrécióval kezelték) szigorú magánügy; utólagos kiteregetése a jelenkor morális ürességéből és zavartságából fakad. 

A magánügy akkor is sérthetetlen, ha tudok róla, vagy akkor is, ha egy ismert művész féltve őrzött titka. Annak megítélése – jogi szabályozás hiányában –, hogy egy tény (vagy ténynek tűnő dolog) mikor tekinthető titoknak egy régen meghalt ember életrajzában, sajnos mindenkor a titok felfedezőjének személyiségén múlik. Ez a mai, önkorlátozásra képtelen világunkban – úgy látszik – megoldhatatlan probléma. 

Kép forrása: itt

#impression (pőrén)

Ilyennek képzeltem az otthonát. Nagy terek, könyvespolcok, néhány fotel és kanapé a helyiségekben, ízléses rendezetlenségben. Kedvesen beinvitál, kávéval kínál, de nem kérek, este van már. Leülünk egymással szembe; zuhogó eső veri az ablakpárkányt. Kérdez, én válaszolgatok, aztán belekezdek a mondókámba és egyvégtében elmesélem az életemet. Nagyon unom magamat hallgatni; olyan ez, mint valami színdarab monológja, amit százszor vagy ezerszer előadtam már. Leginkább szánalmasnak mondanám, de úgy hozzászoktam az évek alatt a múltbarévedéshez, hogy fel sem tűnik, milyen sokat beszélek róla. Azaz feltűnik, de egy ideje már nem is akarok ezen változtatni. Meghallgat, közben a pólóját hol a bal-, hol pedig a jobboldali hóna alá tűri szórakozottan, mint valami kényszerzubbonyt. Besétált a csapdámba, lehet, hogy unja, de én csak mesélek, mint aki sose fejezi be, ő meg gyűrögeti a pólóját és fészkelődik a foteljában. Aztán befejezem és elhallgatok. Mindketten hallgatunk. Feloldozás vagy elkárhozás? Pár másodperc csend, aztán felsóhajt és mosolyogva beszélni kezd. Feloldoz. Legalább ő. Én úgysem tudok senkinek sem hinni, csak a magam értékítéletének, az pedig elkárhoztat mindenért, amit elkövettem. Miközben kitárgyaljuk a dolgaimat, azon töprengek, hogy minek jöttem ide, ha úgysem vagyok képes egy másik ember, egy szakember véleményét elfogadni, mert továbbra is vezekelni fogok. Erre egy ideje már keresem a választ. Talán élvezem, hogy megszánnak? Vagy az elborzasztás szórakoztat, amit a történeteim váltanak ki a hallgatóságomból? Tényleg nem tudom. 

Végül ad néhány könyvet, amit nem vinne át az új otthonukba, baráti, kedves gesztus, zavarba is ejt vele. Lett egy Bacon Novum Organumom latin, kritikai kiadásban, aminek nagyon örülök; dobozba rakjuk a többivel együtt, aztán elindulok hazafelé. Az autónál megállok egy pillanatra; átgondolom, ami az elmúlt két órában történt: semmi új. Velem van a baj.

Egyre többet és egyre tisztább fejjel tudok visszagondolni az első házasságomra. Azt hiszem, hogy idő kell még hozzá, hogy minden a helyére kerüljön, hogy se bűnösnek, se áldozatnak ne érezzem magamat. Ugyanis mind a kettő hamis képet festene azokról a dolgokról, amelyek megestek velünk. A szakemberek szerint nincs is értelme ma már ezen rágódni, de ők nem én vagyok, tehát fogalmuk sem lehet arról, hogy mi van bennem, még akkor sem, ha sokukat megörvendeztettem már a történetemmel. A morális, belső vívódásokat az embernek magának kell elrendeznie a saját mércéje szerint, mert ez elsősorban nem tudományos kérdés, hanem egy viszonyrendszer önmagunk és a világ dolgai között.

És akkor még nem beszéltem arról a mindent elsöprő párhuzamosságról, amely olyanná tett, mint amilyen most vagyok, fiatal felnőtt korom boldogságos pokoljárásáról. Férfivá ekkor váltam, mindjárt egy hazug csalóvá, ahogy ez általában lenni szokott ilyen ügyekben, pedig sosem akartam, hogy így legyen. Nem is éreztem kényelmesnek, csak elementárisnak; azt hiszem, hogy akkor szoktam hozzá a bűntudathoz, mint valami lelki droghoz, ami ma is a motorját adja az életemnek. 

(Amikor idén nyáron a Géher-Kállay konferenciára készültem, sokkal alaposabban olvastam Géher István verseit, mint régebben, és ezért sokkal közelebb kerültem a szövegekhez, mint azelőtt bármikor. Az az intellektuális hullámzás, ami ezeket a verseket átjárja, bennem is tajtékokat kelt. Ma már mindent értek a verseiből; értem a szerelmet és a dilemmát, a döntéseket és a döntésekkel járó felelősséget és fájdalmat, a kárhozatot és a feloldozás vágyát. De önpusztításban jócskán alulmaradok.) 

Az ember nem sokszor érezhet valódi szerelmet, nekem háromszor volt, illetve van szerencsém megtapasztalni. Most tulajdonképpen felhőtlenül boldog vagyok, de azért az nyilvánvaló, hogy ma is van miért bűntudatomnak lennie; enélkül már mozdulni se tudnék, ez már velem marad. Így legalább lesz miről beszélnem boldog-boldogtalannak.