Bolondéria (naplójegyzet)

Észrevettem, hogy pár napja megint dadogok, hebegek-habogok, ha nagyon el akarok valamit mondani. Rengeteget tanulok, olvasok, írok, és ilyenkor van egy pont, amikor már annyira tele van a fejem, hogy nem jön ki belőle semmi sem. Soksávos autópálya zúg a koponyámban, de csak egyetlen lehajtón tudnak onnét kijönni a gondolatok. Ez pedig torlódáshoz, állandó dugókhoz vezet. Az ilyen belső gondolat-tumultus viszont nem tesz jót a kreativitásnak, statikus túlhevülést, entrópiát és nehezen elviselhető ingerültséget okoz. Mostanra megint oda jutottam, hogy magamat se tudom tolerálni. Ördögi kör. Hiába esik az eső, délután elkirándulok a Tót-hegyesig, az oda és vissza legalább húsz kilométer, úgy hiszem, mire visszaérek, rendben leszek, legföljebb egy szót se szólok a jövő héten. 

#impression (ratio::purificatio)

Kávézás alatti könyvtári beszélgetéseim minősége megváltozott. Nem tudnám megmondani, hogy rosszabbak lettek-e, vagy csak másmilyenek, ahogy azt sem, hogy az emberek miért mesélik el vadidegeneknek a tehetségtelenségük és mérhetetlen lustaságuk megterhelő és kiábrándító történeteit; mégis – dacára a pocsék minőségű gépi kávénak és az ambivalens megítélésű, kéretlen önfeltárásoknak – úgy érzem, hogy erkölcsi tartásunk és anyagi világunk végnapjait inkább töltöm a kivéreztetett humanizmus szellemi és tárgyi emlékei között, mint a mindent elborító embertelenség kiüresedett, halálos villódzásában. 

***

Azt hiszem, hogy szó szerint értelmezett metafizikával senki sem foglalkozott még. Noha Arisztotelész járt hozzá a legközelebb, aztán Descartes és végül talán Wittgenstein, a vizsgálódások egy adott pontján mindenki ontológiáról és fizikáról kezdett beszélni. A metafizika filozófiai meghatározásának története a mindenkori morális létmódusz direkt vagy indirekt megközelítésének története. Ez pedig körbenjárás, vagy még inkább egyhelyben topogás. Ideje volna tehát egy teljesen új kiindulásból (ha létezik ilyen bázispont) nekiveselkedni a metafizika tárgyának. Néhány éve azon töprengek, hogy vajon lehetséges-e morális aspektusok nélkül az érzéki valóságtól, a fizikai világtól független kijelentést tenni bármiről, és ha igen, akkor hogyan kellene azt csinálni. Vajon a metafizika egy speciális gyűjtőfogalom (amelybe Platón például az ideákat beleértette), azaz valamiknek a létmodusza, vagy egy entitás mentes nem-létmódusz, netán maga a vizsgált objektum, amely mindenkor azonos önmagával, egyedi, egy és oszthatatlan? Képesek lehetünk valaha is arra, hogy a kézzelfogható fizikai valóságunkból a nem-fizikára (a fizikai adottságokkal semmilyen módon sem rendelkező, ahhoz valahogyan kapcsolódó vagy attól teljesen független, elgondolhatatlan nem-létmóduszra) adekvát módon rákérdezzünk vagy reflektáljunk? Lehetséges ez egyáltalán? Létezhet a számunkra eredeti és a legszűkebb értelemben meghatározott metafizika?

Legalább huszonöt éve hangoztatom vak meggyőződéssel, hogy Leibniz kérdése (amelyet Heidegger tett igazán ismerté), a „Miért van valami, miért nincsen inkább a semmi?” az egyetlen olyan mondat, amely a metafizikára kérdez. De Aquinói Szent Tamás olvasása közben rájöttem, hogy ez egyáltalán nem igaz! Ahogy őt is, minket is eltereltek az esszenciális metafizikától azok a látszólagos, de (direkt vagy) indirekt módon megtapasztalható létezők, mint amilyen az idő vagy a téridő fogalma. A „Mi végre?” alapvetően és mindenkor egy morális kérdésfelvetés, a teremtés vagy létrejövés kauzális összefüggéseinek morális aspektusát megalapozó kérdés, és távolról sem a metafizika mint olyan firtatása. A rá adott válaszok ugyanis minden esetben két lábbal állnak a fizikában! A metafizikát tehát egyszer s mindenkorra meg kell szabadítani az ontológiától, valamint (a lét- és) a nem-létmódusz morális nézőpontjától! Kérdés persze, hogy egy ilyen, a szellemtudományok felől nézve „eretnek” dekonstrukciós kísérlet után ami megmarad, az mire lesz elég. (Wittgenstein szerint egyáltalán semmire se.) 

A fentiek alapján a legszűkebb értelemben vett metafizika zsidó vagy keresztény interpretációjának Isten teremtés előtti „állapotára” kellene reflektálnia, mivel a teremtés aktusával Isten belépett az általa alkotott fizikai valóságba, azaz indirekt szempontból, a teremtés és a megkülönböztetés által „fizikaivá”, a fizika közvetett (vagy rejtőzködő) részévé lett. A zsidó vagy keresztény metafizikának tehát nem az oksági kérdésre, hogy tudniillik „Mi végre alkotta meg Isten a világot?” kell válaszokat keresnie (hiszen az ott áll a Szentírásban), hanem arra, hogy miféle nem-létmóduszban tette mindezt. Ezen túl már csak létmódusz és morális probléma létezik. 

***

Szóval hervasztó kávézás az Akadémia könyvtárának elhagyatott büféjében, aztán hátul, a mikrofilmtár üvegbúrájánál elrévedt belebámulás a budai oldal zsúfoltságába, hamis aranykor nosztalgia, alapjárati kedvetlenség, az örök visszatérés mítoszának totális és végérvényes lerombolása: egy tipikus, huszonegyedik századi pillanat.