Jegyzet (öreg::tavasz)

Pirkad, az ablak előtt álló fenyőfa ágai között vörösen izzik a horizont ott, ahol tegnap két turbékoló örvös galamb bizonyságot adott a szerelemről és a tavasz beköszöntéről. Napok óta egy etikáról szóló habilitációs dolgozat antik fejezeteit javítom, délután az MTA könyvtárában, kora este pedig itthon. Furcsa, hogy minden gond nélkül átment a bírálóbizottságon, mert rengeteg hiba van benne, kisebb-nagyobb tárgyi tévedések, elírások és logikai problémák. Az írója felkészült, okos és kedves ember, nem régóta ismerem, de hamar megkedveltük egymást, így elvállaltam, hogy kijavítom a dolgozatát és előkészítem kiadásra. Tulajdonképpen nagyon élvezem a munkát, ráadásul sokat tanulok belőle, kénytelen vagyok egy sor dolognak utána nézni, tele van a fejem ötletekkel, pedig az etika sosem érdekelt igazán. Legújabb kori egyetemi életem furcsa, hibrid világ, ahol egyszerre lehetek diák és tanár, anyagi jólétért, biztonságért dolgozó vállalkozó és hatalmas könyvpakkokkal rohangászó bölcsész. Úgy hiszem, egyiket se tudnám a másik nélkül elviselni; gyűlölném a szegénységet és a kiszolgáltatottságot, de hamar elvásna a lelkem, ha naphosszat csak a pénzt hajkurásznám. 

Azt tervezem, hogy a tanév végén leteszem a latin és ógörög nyelvi szigorlatokat, mert akkor a héber-arámi könnyebb lesz jövőre. Az év elején elvállaltam, hogy az Ókeresztény Írók sorozat 13., a Szent Athanasziosz munkáit bemutató kötetét kijavítom, illetve még néhány, eddig magyarul meg nem jelent írását lefordítom; felújítom a bibliográfiát és egy új, bevezető tanulmányt írok hozzá, illetve minden írás elé beillesztek egy-egy tudományos áttekintést. Két napja végeztem az első levél fordításával, mi tagadás, ha nem lett volna meg a francia és az angol kritikai kiadása, lehet, hogy nem boldogultam volna vele, de a végére egészen belejöttem, alig-alig pislogtam bele a modern kiadásokba. 

Lassan megiszom a kávémat és átlényegülök menedzserré, mert hamarosan el kell indulnom itthonról, tele vagyok tárgyalással. Néha kifejezetten zavar ez a kettős életforma, de ha nem élem bele magam abba, hogy ez „milyen megterhelő”, észre sem veszem, hogy nap mint nap szétszakad a személyiségem. Persze lehet, hogy nincs is az szétszakadva, hanem ilyen volt mindig is, csak időnként elnyomtam magamban a „skizofréniát”, mert azt hittem, hogy kényelmesebb lesz az életem, ha valamelyik oldalra leteszem a voksomat. Ma már pontosan tudom, hogy képtelen volnék dönteni, mert ahhoz először magamat kellene elfogadnom, de ez egyszerűen elképzelhetetlen, ráadásul még a gondolata is unalmas. Tavasz van, reggel van, dolgomra indulok. 

Jegyzet (a tiszta filozófia)

Keresem a helyét a filozófiának bennem, és keresem a helyemet a világban. Ebből könnyedén csinálhatnék egy arisztotelészi szillogizmust, de nem igazán érdekelnek a filozófia jelenkori nehézségei, aegroto dum anima est, spes est. Minden nappal egyre nagyobb bennem a meggyőződés, hogy a logikus gondolkodás vagy az arra való törekvés bizonyos szempontból már maga a tiszta filozófia, amennyiben nem nárcisztikus vagy önmagáért való, hanem a benne megjelenő konklúziók mindenkor egymás alapjai vagy támaszai. Elölről kell kezdeni mindent ahhoz, hogy mesterkéltség nélkül, a józanság kontrolljával és a tudomány eszközeivel egy új gondolkodási mechanizmust, egy új eszmerendszert építsünk fel: doktrínával a totális anarchia ellen! A posztmodern óta tartó dekonstrukció idejének véget kell vetni, építkezni kell, hogy premisszáink racionális és értelmes konklúziókat eredményezzenek, hogy a tiszta filozófiát művelő ember ne süllyedjen el a környezet által keltett definíciós és morális örvényben.

Jegyzet (tudat)

Vajon a karteziánus cogito ergo sum kijelentés milyen viszonyban áll a tudattal? Ugyanis a tudat definíciója számomra a freudi tudatelőtti és tudatalatti kifejezéseket teljességgel értelmetlenné teszi. 

A tudat egyetlen megfogalmazásának csak és kizárólag Descartes fenti kijelentését tudom elfogadni, mivel ez az én egyetlen olyan önreflexiója, amely birtokolja az emberi gondolkodás esszenciáját vagy szubsztanciális lényegét, függetlenül az érzékelésektől vagy bármilyen empirista tapasztalattól. A cogito ergo sum nem más, mint a tudat egyetlen olyan öndefiníciója, amely semmi egyebet sem tartalmaz vagy vesz figyelembe, mint önmaga létét (minden más már a létezéshez köti); ha úgy tetszik, ez a kijelentés az emberi tudat egyetlen metafizikai megfogalmazása. 

Ami innentől kezdve van, amiről beszélhetünk, az már a gondolat fogalmába tartozik, mert minden egyéb mögött fiziológiai mechanizmusok állnak, érzékelések, fogalomalkotások és visszacsatolások, amelyek egy tudat feletti réteget képeznek a pszichében; tehát egyszerűbb és tisztességesebb volna a tudat és a gondolat terminus technicus-okat élesen elkülöníteni egymástól még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy a tudat első és egyetlen meghatározásához egy gondolaton keresztül jutunk el, sőt, ez maga a gondolkodás képességének deklarálása. 

Tehát a tudatmelletti és tudatalatti terminusokat nevezzük át inkább gondolatmellettinek és gondolatalattinak, mivel ezek minden (magam és mások számára) érzékelhető megnyilvánulása valamilyen fiziológiai (és/vagy gondolati) akció és reakció indirekt végeredményei, a tudathoz pedig csak annyi közük van, hogy egy individuum esetében tapasztalhatók meg, amely emberi lény képes elfogadni azt a magától értetődő tényt, hogy életének minden pillanatában, ébrenlétben, álmában, betegségben vagy halála pillanatában folyamatosan gondolkodik azon, ami ő maga és azon, ami valamilyen módon hat rá (külső inger), egészen a halál beálltáig. 

Könnyen belátható tehát a fentiek alapján, hogy a tudattalan kifejezés is teljességgel értelmét veszti egy (bármilyen módon) gondolkodni képes ember esetében.