#impression (csengő-méh-rigófütty)

Szinuszos hullámzással öblöget át az öntudat, néha sziklás partomat mossa, néha önmagában interferál és csendben kioltódik. Hová legyen bennem a világ?! Meddig terjeszkedhet a bekerített végtelen?! Vihar dúl már ötvenhárom éve: Horn-fokom gyilkos tengerárja vagyok. 

Méhek donganak százával a bodzabokron, rezgő valósága a statikus világnak. Meleg van, árnyékba húzódom. Feketerigó száll le mellém, szemmel tart, de nem fél tőlem; elugrál az itatóhoz, megfürdik benne, aztán felröpül a fejem fölötti ágra és énekelni kezd. A szomszéd nyárfájáról kánont fütyül vele a párja, együtt fújják a magukét; lehunyom a szememet, érik a szamóca, ide érzem az illatát. Nyár van, nyugtalan, hazug béke. 

Álmodom? Valami megcsörren. Kint vagy bent? Hol van a hang, honnét szól? Nem tudom, sosem tudtam. Csengő, méh, rigófütty..., egyre megy ebben a melegben, ami nincs. 

#impression (res cogitans::0603)

Hétévekben mérem az életemet, a sejtek állítólag ennyi idő alatt cserélődnek ki, tehát semmi közöm a múltamhoz, és hét év múlva semmi közöm se lesz a mostani hozzám, de nem csak azért, mert az most még nem én vagyok és ebből következőleg nem is én leszek, hanem azért, mert akkor már nem is voltam, ahogy ma sem vagyok hét évvel korábbi magam. Azt mondják, hogy „telik az idő”, pedig ez hazugság, mert úgy van a most, hogy nincs is, hogy semmi sincs, hogy idő sincs, és tulajdonképpen én sem létezem.